A világ megrökönyödve nézi, mit művel Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Látjuk, mit tesz, de nem értjük, mi vezeti, miért úgy cselekszik, ahogy. Garrett M. Graff a WIRED magazinban megpróbál magyarázatot találni a tetteire – de ez a magyarázat nem lesz túl szívvidító. Ezt mutatom be az alábbiakban, saját megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt teszek meg, a bekezdések végén.

Donald Trump nem az első amerikai elnök, aki délre tekint, és hódítani akar. Az elmúlt évszázadban Trump elődei közül nem kevesebb, mint tucatnyian vallották azt a nézetet, hogy a demokrácia terjesztésétől és egyben a latin-amerikai profitszerzéstől csak egy sikeres államcsíny választja el őket. De a birodalmi ambícióknak az a bizonyos fajtája, amelyet Trump a hétvégi venezuelai rajtaütéssel elszabadítani látszik, egyszerre tűnik mélyen atavisztikusnak és egyedülállóan trumpiánusnak. Ráadásul ez az a fajta agresszió, amely úgy tűnik, nem fog egyhamar lecsillapodni.

Mindössze néhány óra kellett ahhoz, hogy miután Nicolás Maduro venezuelai vezetőt az amerikai hadsereg merészen elfogta, Trump retorikája a demokráciáról és a kábítószer elleni küzdelemről való handabandázásról az ország hatalmas olajtartalékai feletti ellenőrzés megszerzésére térjen át. „Mi vagyunk a főnökök” – mondta Trump újságíróknak. „Mi fogunk vezetni mindent. Mi fogjuk irányítani és rendbe hozni a dolgokat.” És még mielőtt Maduro hétfőn megjelent volna egy New York-i bíróság előtt, Trump már elkezdte ünnepelni azt, amit „Donroe-doktrínának” nevez, kifejezetten fenyegetve féltucatnyi más nemzetet, Kolumbiától és Kubától Mexikóig és a Dániához tartozó Grönlandig, az Air Force One-on vasárnap tartott sajtótájékoztatóján.

Bármennyire is úgy tűnik, hogy Donald Trump önkényuralmi rendszerének új, veszélyes és világunkat destabilizáló időszaka felé haladunk – a Venezuelában végrehajtott intézkedései mind a nemzetközi jog, mind az amerikai jog szerint törvénytelennek tűnnek, és mindenféle kongresszusi egyeztetés nélkül történtek –, fontos felismerni és megérteni néhány összefüggést. Ismernünk kell a régió történelmét – és ami még fontosabb, azt is tudnunk kell, hogy maga Donald Trump hogyan működik, hogyan lehetséges, hogy az 1980-as évek Amerikájának gondolkodásmódja ejtette fogságba. Mindez világossá teszi, hogy Trump talán éppen most kezd bele abba, amit egy napon a 20. század utolsó háborújának fogunk nevezni. Valójában három fő elv segít megmagyarázni, hogy az USA milyen helyzetbe került alig néhány nappal az új év kezdete előtt – elvek, amelyek világossá teszik, hogy annak ellenére, hogy a szombat reggeli hírek milyen sokkolóak voltak, ez a pillanat valójában nem volt meglepő.

1. Az USA jó a puccsokban, de utánuk rosszul teljesít

Egy évszázadon keresztül az USA latin-amerikai beavatkozásainak két fő jellemzője a rövid távú taktikai katonai siker és a hosszú távú stratégiai kudarc volt. Ez a két motívum valójában az Egyesült Államok politikai génállományának mélyen gyökerező, bosszúálló eleme. Érdekes példa erre az, hogy E. Howard Hunt jóval azelőtt, hogy vádat emeltek ellene a Watergate-betörésben és az 1972-es elnökválasztásba való beavatkozásban játszott szerepe miatt, a CIA egyik legjobb kormánybuktatójaként futott be karriert.

Az 1950-es évek elején a nagyhatalmú United Fruit Company tartott a demokratikusan megválasztott guatemalai Jacobo Arbenz elnök esetleges földreformjaitól, és meggyőzte a Truman- és az Eisenhower-kormányzatot, hogy az új közép-amerikai vezető esetleg elfogadja még a kommunizmust is. Az 1947-ben alapított CIA viszonylag új volt a közép- és dél-amerikai beavatkozásban, de az Egyesült Államoknak már bőséges tapasztalatai voltak arrafelé – egyebek között 1912 és 1933 között többször is megszállta Nicaraguát, 1915 és 1934 között megszállta Haitit, 1906 és 1909 között megszállta Kubát, majd 1917 és 1922 között visszatért a szigetországba, hogy megvédje az amerikai tulajdonú cukornádültetvényeket.

Hunt kifejezetten közepes hírszerző volt, Mexikóvárosban állomásozott – ahol segített beszervezni egy másik leendő ifjabb tisztet, William F. Buckley Jr-t –, de a karrierje nagy lendületet kapott, amikor segített megalapozni az Arbenz elleni puccsot. „Mi azt akartuk elérni, hogy egy terrorhadjárattal rettegésben tartsuk Arbenzt is, a csapatait is” – mondta Hunt évtizedekkel később. Ez volt az 1950-es évek egyetlen sikeres, CIA által támogatott puccsa, így természetes volt, hogy Huntot is bevonták, amikor az ügynökség elkezdte tervezni a partraszállást a kubai Disznó-öbölben.

A 20. század korábbi próbálkozásaihoz képest jelentős (és végül végzetes) különbség volt, hogy a Castro-rezsim megdöntése érdekében a kormány ezúttal nem a tengerészgyalogságra, hanem egy kubai menekültekből álló hadseregre támaszkodott: Huntot bízták meg az USA-barát ideiglenes kormány létrehozásával, amely átvette volna a hatalmat, miután a CIA által kiképzett inváziós erők megdöntötték Fidel Castro hatalmát. Ez az invázió, alig néhány héttel John F. Kennedy elnökségének kezdete után, látványosan kudarcot vallott – több mint százan haltak meg a partokon, amikor az amerikai légi támogatás elmaradt, és napokon belül 1200 fegyverest fogtak el, akik megadták magukat, és ez további százak kivégzéséhez vezetett.*

*A kísérlet tökéletes hiba volt mind stratégiai, mind taktikai szempontból. Castróval akkor még talán lehetett volna tárgyalni, elvégre kulturális szempontból sok minden kötötte az Egyesült Államokhoz, de a történtek után már képtelenség volt. Pedig jól jött volna a beszélő viszony egy év múlva a karibi rakétaválság idején – bár az is igaz, hogy addigra Castro végérvényesen elköteleződött Moszkva mellett.

A kudarc azonban aligha vette el a CIA kedvét a közép- és dél-amerikai kormányok megdöntésétől. 1961-ben a CIA szállította a fegyvereket a Dominikai Köztársaság vezetőjének meggyilkolásához. Ugyanebben az évben támogatott egy puccsot Ecuadorban – majd miután kiderült, hogy az új vezető még kevésbé volt barátságos az USA-val, mint a megbuktatott, 1963-ban egy másik puccsban egy másik juntát juttatott előnyhöz.

Az ezt követő években a CIA további puccsokat segített – többek között Brazíliában (1964) és Chilében (1973) –, és más fegyveres katonai felkeléseket és jobboldali lázadókat támogatott szerte a régióban (gondoljunk az Irán-Kontra-botrányra). A legtöbb kormányzat még ennél is tovább akart menni; Reagan külügyminisztere, Alexander Haig könyörgött, hogy szállják meg Kubát, és azt mondta Reagannek:

„Csak add ki a parancsot. Parkolót csinálok abból a kib*szott szigetből.”

A nyugati féltekén az USA beavatkozásainak majdnem minden esetében úgy alakult, hogy ami az amerikai intervenciót követte, rosszabb lett, mint ami előtte történt. Chile demokratikusan megválasztott Salvador Allende-jét például Augusto Pinochet brutális, 17 évig tartó katonai diktatúrája váltotta fel. (És mindez még az előtt történt, hogy elérkezhetnénk az e századi példákhoz a tengerentúlon, Irakban és Afganisztánban). Miután az USA hallgatólagos támogatást nyújtott az 1976-os argentin puccshoz, amely megdöntötte Isabel Perónt, évtizedekig a hadsereg uralkodott, igen brutálisan, és olyan szörnyűségeket talált fel, mint például a másként gondolkodók helikopterből óceánba vetése.*

*Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a kubai titkosrendőrség kicsit sem alkalmazott humánusabb módszereket, mint a junták pribékjei, szóval ez nem amerikai kiképzés vagy világnézet kérdése, hanem a hatalomtechnikai eszközök egyike, éspedig az, amit sosem volna szabad bevetni, ugyanis a használata a hatalom csődjét jelenti. Aki már csak brutális erőszakkal képes a székében maradni, jobban tenné, ha menekülne a népharag elől, ami kérlelhetetlenül meg fog érkezni, de ez szinte sosem fordult még elő.

A régió instabilitását és a tekintélyelvű rezsimeket az amerikai hadsereg által nyújtott elitképzés segítette. A védelmi minisztérium több tízezer latin-amerikai katonát, hírszerzőt és rendfenntartót képzett ki a Georgia államban található hírhedt Amerikák Iskolájában; sokakat később szörnyű emberi jogi visszaélésekkel vádoltak, köztük olyan öregdiákokat, akik egy vizsgálat szerint „diktátorok, halálosztagok parancsnokai és gyilkosok” lettek, köztük magát Manuel Noriegát, Hugo Banzer Suárez bolíviai diktátort, Raoul Cedras haiti diktátort, Pinochet titkosrendőrségének vezetőjét, sőt azt a tábornokot is, aki a mostani hétvégéig Maduro védelmi minisztere volt, illetve elvben még most is az.*

*És bőven akadtak ilyen szadista mákvirágok az ellentáborban is.

Az Egyesült Államok és az egymást követő elnökök évtizedeken át a hidegháború szemszögéből igazolták ezeket a beavatkozásokat és a diktatúrák politikai támogatását – azzal érvelve, hogy a szörnyeteg rezsimek támogatása jobb, mint annak a kockázatnak a vállalása, hogy azok esetleg kommunistává válnak. Sőt, ironikus módon éppen az amerikai hadsereg és hírszerzés ereje, dominanciája és kiváló képessége a taktikai győzelmek eléréséhez volt az, ami miatt az ilyen beavatkozások sokkal csábítóbbnak tűnnek az elnökök számára, mint kellett volna, Eisenhowertől Reaganon át Trumpig. Rövid távon szinte mindig lehet nyerni – megbuktatni, megdönteni vagy elrabolni a vezetőt –, de aztán hosszú távon már szerencsejáték folyik.

Ezeknek az akcióknak a nem kívánt, hosszú távú következményei azonban évtizedek óta visszahatnak az amerikai belpolitikára. Valójában másod- és harmadrendű hatásaik többet tettek az USA mai politikájának alakításáért, mint azt a legtöbb amerikai gondolná.

Voltak nyilvánvaló összefüggések: Hunt például a Disznó-öböl-hadművelet tervezése során találkozott azzal a négy kubai állampolgárral, akiket később a Watergate-betörésnél alkalmazott. És vannak kevésbé nyilvánvaló kapcsolatok is. Az Egyesült Államok beavatkozása olyan helyeken, mint az úgynevezett „északi háromszög” (Honduras, Guatemala és El Salvador), destabilizáló erőket szabadított fel, amelyek hozzájárultak a migrációs hullámok észak, vagyis az Egyesült Államok határa felé irányuló hullámokhoz – több millió leendő bevándorlót mozgósítva, akiknek az elmúlt évtizedben az Egyesült Államokba való érkezése felerősítette a nacionalista félelmeket, és hozzájárult ahhoz, hogy Donald Trump először 2016-ban, majd 2024-ben ismét a Fehér Házba kerüljön. Sokan közülük északra kényszerültek, mivel az éghajlatváltozás és az erdőirtás hatással volt a mezőgazdaságra, és a helyi gazdaságok és farmok összeomlását okozta; a destabilizáló erdőirtás egy része, például Guatemalában, azután következett be, hogy a hadsereg felégette a hegyvidéki területeket, hogy megszüntesse a lázadó csoportok menedékhelyeit. Ahogy Jonathan Blitzer a latin-amerikai bevándorlásról és az USA-ról szóló díjnyertes tanulmányában, a „Mindenki, aki elment, itt van” című kötetében felvázolja, az 1980-as években El Salvadorban kitört polgárháború után – Reagan egyszer „a harc frontvonalának nevezte azt a háborút, amely valójában… ellenünk irányul” – ugyanis az ország lakosságának több mint egynegyede menekültként az Egyesült Államokban kötött ki.

És ezzel el is érkeztünk a második elvhez.

2. Donald Trumpnak nincs terve

Még novemberben, az amerikai hadsereg őszi hadjárata idején, amikor az amerikai flottaegységek halálos csapásokat mértek az elnök által drogcsempész hajóknak nevezett járművekre – ezek végül több mint száz ember halálát okozták, és szinte minden nemzetközi szabályozás szerint illegálisak voltak –, interjú készült John Boltonnal a Texas Tribune fesztiválon. Bolton, a héja, a neokonzervatív politikus, aki Trump első ciklusa alatt a Fehér Ház leghosszabb ideig hivatalban lévő nemzetbiztonsági tanácsadója volt, évek óta a venezuelai rendszerváltás mellett érvelt, és az első ciklusban a Maduro megbuktatására irányuló ellenzéki erőfeszítések támogatásán dolgozott. Azt mondta: „Úgy gondolom, hogy a legnagyobb kudarcunk az volt, hogy az első ciklusban nem sikerült megbuktatnunk Madurot”.

Bolton azonban azt is mondta, miszerint hatalmas zavarba ejtette az, hogy Trump az elmúlt hónapokban milyen gyengén készítette elő a Maduro elleni műveletek alapjait. A hajók elleni csapásokra anélkül került sor, hogy akár csak kísérletet is tettek volna a Kongresszus támogatásának megszerzésére vagy komoly partnerségek kialakítására a venezuelai ellenzékkel. (Sőt, a hétvégén Trump egyszerűen elbocsátotta a venezuelai ellenzéki vezetőt, María Corina Machadót, aki ősszel megelőzte Trumpot a Nobel-békedíjért – és a The Washington Post szerint lehet, hogy éppen emiatt szorult háttérbe.) „Szerintem egyszerűen nem értik, mi kell ahhoz, hogy leváltsák a Maduro-rezsimet” – mondta Bolton.*

*És lehet, hogy nem is kívánják érteni – mi több, azt sem zárnám ki, hogy Maduro személyét kivéve magát a rezsimet sem akarják lecserélni. Nem rendszer-, hanem gengszterváltás történik egyelőre: a bandavezért elkapták, a bandát és a területet átveszik, az üzlet megy tovább, a régi kerékvágásban.

A probléma az, magyarázta Bolton, hogy Donald Trump nem gondolkodik a következő lépésnél tovább. A veterán washingtoni tanácsadó – aki az iraki háború egyik fő stratégája volt – kifejtette, hogy a legnehezebb az volt számára, amikor a Fehér Házban kezdett dolgozni, hogy tudomásul vegye: Donald Trumpnak nincs sem határozott világnézete, sem a hagyományos értelemben vett politikai álláspontja. Minden alkalmi, körülményfüggő és ideiglenes volt. Mint Bolton elmondta:

„Ő nem kovácsol nagy, komoly stratégiai terveket. Ezt nagyon nehéz megértenie az embereknek. Nekem is nagyon nehéz volt megérteni, mert az ember azt gondolja, hogy a kormány tevékenysége mégis erről szól – az a politika, amit művelünk. Donald Trump nem így gondolkodik. Ezért amikor az emberek a nemzetközi ügyekben Trump-doktrínáról beszélnek, teljes tévedés azt hinni, hogy egyáltalán van benne koherencia. Mindent azon a prizmán keresztül szemlél, hogy mi válik az ő saját hasznára… mindenre azt mondhatja, hogy pont azt akarta tenni, amit tett.”*

*Ez a legnagyobb baj, és ez az, ami megmagyarázza, miért kommunikál Trump úgy, mint egy nagyon rossz minőségű mesterséges intelligencia. Mert a saját, kicsinyes és önző céljain kívül nem akar elérni semmi egyebet a világon. Szégyen, hogy elnök létére vagyonokat keresett a Trumpcoinon, holott korábban a kriptovaluták nagy ellensége volt, de ő nem szégyelli, mert úgy véli: hasznos volt számára ez a húzás. A hasznot meg nem kell restellni. Hogy Venezuelával vagy Grönlanddal mit akar, nem világos, ha csak nem az ásványi kincseiket, de az biztos, hogy nem Amerikát akarja ezeknek a területeknek a megszerzése révén naggyá tenni, hanem saját magát. És nem naggyá, hanem gazdaggá – bár ez a két szó nála szinoníma.

Trump mindent aszerint értékel, hogy miként tudja vele megnyerni a következő híradót, és ritkán gondolkodik ezen túl. Az, hogy úgy tűnik, nincs semmilyen terv arra, mi történjen ma, ezen a héten vagy a következő hónapban Venezuelában, nem véletlen – a terv hiánya Trump kormányzási stílusának jellemzője, nem pedig hibája. És ezzel el is érkeztünk a harmadik elvhez.

3. Ez a háború, bármi is történjék, a múltról szól, nem a jövőről

Egyes szakértők szerint Donald Trump agya leragadt vagy leállt az 1980-as években és a ’90-es évek elején – hogy a New York-i ingatlanmágnásként eltöltött évei a Reagan-korszakban megszilárdították világnézetét, politikáját, ikonjait (példa erre az, amikor Lee Iacoccát az üzleti élet isteneként idézi), a siker definícióját (aranyozott arany mindenütt) és politikáját (vámpárti). Még a „Make America Great Again” szlogenjét is eredetileg Ronald Reagan használta (és előttte – Lindbergh).*

*Sajnos a diagnózis nagyon pontosnak tűnik: Trump számára férfikora delén megállt az idő. Érdekes különben, hogy ez más autokratáknál is megfigyelhető, amit a hatalomra kerülésük után elterjedt technológiáktól való idegenkedés mutat: Trumpnak ugyan van okostelefonja, a közösségi oldal-mániája miatt, de például Orbán Viktornak csak egy ősrégi Nokia 8800-as telefonja és egy 2010-es iPadje van. Bele sem merek gondolni, mije lehet Lukasenkának. Szerintem azon még tárcsa van és húzzák utána a kábelt, dobról.

Ez a 80-as években ragadt világnézet az oka annak, hogy Donald Trump hadműveletének, mely Nicolás Maduro venezuelai vezető elfogására és kormányának megdöntésére irányult, több értelme van, ha kevésbé 21. századi konfliktusként, inkább retro-nosztalgikus kísérletként tekintünk rá – a 20. század utolsó háborújaként.

Tudjuk, hogyan néznek ki a jövő háborúi: Ukrajnában a drónok forradalmasítják a harcteret, az amerikai hadsereg pedig megpróbálja átképezni magát, hogy a Csendes-óceánon fürgén harcolhasson, ha Kína valaha is úgy dönt, hogy megszállja Tajvant. A venezuelai hadművelet, amelynek kódneve Absolute Resolve volt, és amelynek során bizony voltak helyi áldozatok, azonnali párhuzamba került az Egyesült Államok 1989-es panamai inváziójával, a Just Cause hadművelettel, amely Manuel Noriega diktátort fogta el. Noriegát – akit a CIA támogatott, mielőtt az USA ellen fordult – Madurohoz hasonlóan az Egyesült Államokban állították bíróság elé, ahol letartóztatását és vád emelését ellene Robert Mueller és Bill Barr, George H. W. Bush igazságügyi minisztériumának akkori csúcsvezetői végezték.

De a világ megváltozott – és úgy tűnik, Donald Trump nem gondolta át a következő lépéseket, ami mélyen ironikus következményekkel jár: az USA olyan olajért indított háborút, amelyet nem egyértelmű, hogy bárki is akarna. Trump a maga 1980-as évekbeli gondolkodásmódjával továbbra is támogatja a benzinzabáló motorokat, fel akarja éleszteni a szénipart és elfordítja az amerikai kormánypolitikát a napenergia támogatásától, miközben a világ többi része gyorsan távolodik attól, hogy egyáltalán szüksége legyen a fosszilis tüzelőanyagokra. A megújuló energiaforrások felhazsnálási aránya az elmúlt években évente közel 30 százalékkal nőtt, és 2025 első felében először termeltek világszinten több energiát, mint a szénalapú energiahordozók. Kína gyorsan alkalmazza a megújuló energiaforrásokat- csak 2025-ben nagyjából több nap- és szélerőművi kapacitást, mintegy 360 gigawattot helyezett üzembe, mint az Egyesült Államok összesen –, így a folyamatos növekedés mellett is jó úton halad a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése felé. Az energiaköltségek világszerte olyan gyorsan csökkennek, hogy Ausztrália novemberben bejelentette, hogy ettől az évtől kezdve mindenki naponta három órán keresztül ingyen áramot kap.

Egy ország megszállása az olajért 2026 elején nemsokára olyan anakronisztikusnak tűnhet, mint az Egyesült Államok 1800-as évekbeli törekvése, hogy több tucat apró szigetet biztosítson magának, amelyek gazdagok madárguanóban, a korai műtrágya kulcsfontosságú összetevőjében – a történelem arra tanít minket, hogy a világ forog, és birodalmak emelkednek és buknak el olyan dolgok miatt, amelyeket a modern játékosok „mellékküldetéseknek” neveznének. Végül is, ahogy Daniel Immerwahr a How to Hide an Empire című könyvében felvázolja, a guanóval borított sziklák kisajátítására irányuló törekvés először teremtette meg a jogi alapot ahhoz, hogy az Egyesült Államok globálisan terjeszkedjen az észak-amerikai kontinensen túl is.

Trump rövidtávú gondolkodásmódjában az olajhoz való hozzáférés elnyerése ma is profitot jelent. Az egyik dolog, ami igazán aggasztja az amerikaiakat – és az embereket világszerte –, hogy Trump a második ciklusában eléggé nyersen fogalmazott arról, hogy mit akar. Az első ciklus után, amikor sok szakértő úgy vélte, hogy Trumpot „komolyan, de nem szó szerint” kell venni, a második ciklusának egyik fő célkitűzése az volt, hogy Washingtonnak és a globális közösségnek komolyan és szó szerint kell őt vennie. Ebben az értelemben azt a tényt, hogy Trump kulcsfontosságú tanácsadójának, Stephen Millernek a podcaster felesége az X-en egy fotót posztolt a piros-fehér-kék színekben pompázó Grönlandról, kevésbé viccnek, mint inkább DEFCON 1 riasztásnak kell tekinteni Európa számára.*

*Annak is vesszük.

Grönlandnak és Venezuelának ugyanis van legalább egy aggasztó közös vonása. Olyan természeti kincsekkel rendelkeznek, amelyekhez a Trump körüli oligarchák hozzá akarnak férni, és amelyekből hasznot akarnak húzni. Évszázadok óta – tulajdonképpen Alaszka megvásárlása óta – egyetlen amerikai elnök sem tekintett észak felé hódítás céljából. Trump étvágya azonban egyértelműen nagyobb – és nem fogja kielégíteni azzal, hogy pusztán megismétli 20. századi elődeinek külpolitikai ostobaságait.

Valójában egy olyan kormány számára, amely a világrend felborítására építi meghatározó tevékenységét, hogy rövid távon meggazdagítsa a családtagok, cimborák és csatlósok belső körét – amit tavaly nyár óta még a szaksajtóban is az „amerikai hatalom sárba rántásának (enshittification, ami mást jelent, de azt nem tűrné a nyomdafesték sem, a képernyő sem)” neveznek –, a venezuelai olaj és a grönlandi ritkaföldfémek inkább hasonlítanak, mint különböznek. Az ezeket áhító olajcégeknek és technológiai broligarcháknak pedig valószínűleg több közös vonásuk van a 20. századi United Fruit Companyval és a cukorbárókkal, mint gondolnák.

Lehet, hogy minden zsarnok pszichés alkata egyforma, és szimpla tesztekkel ki lehetne szűrni az erre hajlamos embereket? Lehet: Magyarországon is naponta látjuk a kényszer vagy indulat szülte, rövidlátó döntéseket, amiket aztán az autokrata kézzel vezérelt sajtója a legnagyobb logikai bukfencekkel próbál megmagyarázni, rendszerint sikertelenül. És ez magyarázza azt is, hogy miért követelnek a diktatórikus rendszerek állampolgáraiktól hitet a hatalomban: hogyne, hiszen tudni csak azt lehet, hogy a Nagy Vezér alkalmatlan a pozíciójára és időnként hülyébb egy tál esővíznél is. Ezt a környezete is tudja. De hinni! Hinni más mint tudni.

Mindenesetre tudni azt is érdemes, hogy ha Donald Trump nem lenne amerikai elnök, bárhol sikeresen pályázhatna a falu bolondjának állására.

És ezt nemcsak tudni lehet, ezt el is lehet hinni.

Forrás: Zóna