Sokan kérik, hogy mint a (földrajzi) területen járatos egyén, magyarázzam már el, mi is zajlott le Orbán János Dénes (OJD) körül. Mindenkit ki kell ábrándítsak: a történet legnagyobb részéről nekem is alig van fogalmam, amennyit mégis tudok, azt elmondom – és nem lesz vidám, szórakoztató mese.

Elöljáróban csak annyit, hogy ne általánosítsunk: egy szélhámos nem azonos egymillió emberrel. De hogy szélhámos, az nem is kétséges.

OJD-ről nehéz jót vagy szépet írni, tehát nem is teszem: irodalmi munkásságát eléggé hétköznapinak vagy még annál is gyengébbnek érzem, több benne a póz, mint a tehetség: még a legismertebb, és talán legolvashatóbb verse is olyan, mintha valaki féltéglával verné a mellét, és dicsekedne azzal, hogy neki igenis van barátnője.

De ne beszéljünk a levegőbe, idézük az opus magnumot.

„Laurával a fasz kivan
Hölgyem, Önnel a fasz kivan,
miért, hogy folyton énekel?!
Hölgyem, maradjunk annyiban,
hogy a művészet érdekel,
szeretem a harmóniát,
s a harmónikát is, de fel-
háborít, hogyha a csöndbe,
tiszta pohárba belehánynak.
Hölgyem, méltán utálom Önt, de
felőlem most már kornyikálhat,
mert én lelépek. Légióba,
halni inkább a csatatéren,
de ebben a pokoli ólban
én nem maradok. Ó, a vérem
hiába ég a lomha, édes
látványtól, mert a hangja véreb,
s előle nyúlként fut türelmem!
Hölgyem, az én erőm is véges!
Valahányszor nyugodni térek,
rámtör a hangja, s elterelnem
meddő kísérlet. Drága hölgyem,
Ön kicsit fásult, kicsit rothadt,
egy kicsit édes, és ez így jó,
de a hangja az óriás,
igen egy óriási kígyó,
hóhérkötél, és nem vitás:
a legremekebb spanyolcsizma.
Hölgyem, én szekrényben lakom,
egy senki vagyok, nincstelen,
és ez a szekrény az Öné,
és Ön leszop, ha akarom,
és szolgálatkész, mint a pincér,
és megfőzi a makarónit,
és úgy kezel, mint egy királyt,
igen, de mielőtt a trónig
jutnék, beérkezik a cincér,
hóna alatt hegedűtokkal,
és kezében a kottatartó,
és imádkozom: meddig tart, ó!
Hölgyem, inkább a légió,
ó, Hölgyem, inkább a halál,
és hőn remélem, Laura,
se itt, se túl rám nem talál!”

Ez polgárpukkasztásnak harmatgyenge, ötletnek kevés, a legokosabb az lett volna, ha magával Laurával beszéli ezt meg a szerző, négyszemközt. Esetleg bosszúból dalban mondja el. De kizárólag őnagyságának. Mindenesetre ez és az ennél gyengébb zöngeményei nem értek 422 milliót.

❓De akkor hogyan került hozzá egyáltalán ez a pénz?

Róbert bácsi jut eszembe az ügyről, a két világháború közötti Budapest legendás figurája. A jemeni származású, de odesszai születésű Feinsilber Róbert ugyanis az 1910-es években még budapesti rendőrfogalmazóként működött, éspedig abban a speciális munkakörben, hogy neki kellett lebeszélnie a Ferenc József-hídról leszedett öngyilkosjelölteket a további kísérletekről. Sikereiről nem tudunk, de a húszas évek második felében már előadta magáról, hogy mesés vagyona van valahol Törökországban, amihez egyelőre nem fér hozzá, de addig is népkonyhát nyit, hogy segítsen a szegényeken és sínylődőkön, tehát tessék neki pénzt és ételeket adni, míg meg nem jönnek az Ezeregyéjszaka kincsei. Adtak, és mivel ő maga is sokszor szenvedett élete folyamán a szegénységtől, éhségtől és sínylődéstől, elsőként saját magát támogatta, ez úgy 1930-ig tartott, mikor is kiderült, hogy házakat vásárolt Bécsben, uzsorakamatra kölcsönzött pénzeket és valutaügyletekkel is foglalkozott. Ezek után távoznia kellett Magyarországról, de vagyonát megtarthatta. Bécsben például nagyon szívesen nyilatkozott a magyar sajtónak. A hasonlat ott sántít, hogy Róbert bácsi nagy csibész volt, igazi, nehézsúlyú szélhámos, de a népkonyhái valahogy mégis mindig működtek. Talán nem a legjobb ételt adta a rászorulóknak, de adott, és ezzel tényleg életeket mentett meg.

OJD ezzel szemben szintén támogatásra kapta a pénze legnagyobb részét, de úgy döntött, hogy az apanázsra szoruló Kárpát-medencei tehetségek közül mégiscsak önmagát ismeri a legjobban és a saját tehetségét értékelte a legtöbbre, így aztán másnak nem is adott pénzt, csak saját magának. Azért legalább egy kicsit csorgathatott volna a valóban nyomorgó íróknak is – de nem tette. Ez bizony minimum hűtlen kezelés volt.

Abban kételkednék, hogy élete folyamán sokkal többet nélkülözött volna, mint bármelyik másik magyar tollforgató a Kárpátok alatt. Én magam is nagyváradi vagyok, a szüleim írók, újságírók voltak, viszonylag világos képem van az 1970-es és 1980-as évek Romániájáról. Én 1967-ben születtem, OJD 1973-ban, ami kis különbségnek tűnik, de kardinális: mikor nekem tizenhat éves koromban már megfigyelési ügyeim voltak (mármint: megfigyeltek) ő még tíz éves, negyedikes elemista lehetett.

De térjünk vissza a vagyoni helyzethez.

Elmondható, hogy egy nagyon szűk réteget kivéve se a magyar, se a román irodalmi életet nem vetette fel a pénz. Ilyen vagy amolyan (bér)lakása azért mindenkinek volt, autója már elég keveseknek, de előfordulhatott az is – de ennél több meg szinte senkinek.

Jó, nekünk volt zongoránk, ez volt a luxus. Meg a szüleim egy különösen szerencsés évben tudtak venni egy másfél szobás bukaresti panellakást, aztán elváltak, végül annak örököltem pár éve a rám eső részét, tehát vagyonokról abban a világban és a mi társadalmi rétegünkben nem is lehetett szó. Persze valamennyi pénzt azért kerestünk, ha nem is sokat, de sokkal nagyobb problémát jelentettek a nyolcvanas években az ellátási gondok, mint a pénzhiány. Akkoriban már én is dolgoztam, de ha kicsit is rendesen akart étkezni az ember, bizony a feketepiacról kellett beszerezni majdnem mindent, szóval el is ment a bevétel. Nem hinném, hogy ez másként lett volna OJD családjában, készséggel elhiszem, hogy nem volt fényűző gyermekkora, de ezt ekkora összeggel talán mégsem illő kompenzálni.

A romániai magyar kulturális élet anyagi támogatása olyan kérdés, mint a labdarúgás, a közel-keleti helyzet vagy a pacalpörkölt: Magyarországon kivétel nélkül mindenkinek van róla véleménye. Éspedig minél kevésbé ismeri valaki a körülményeket, annál markánsabb ez a vélemény. Tehát megint a kétdimenziós magyar lovon ülünk, aminek háta nincs, csak két oldala, mivel ideális síkidom, egyik oldaláról esünk a másikra.

Ha bárkit is vigasztal: a román ló is ilyen. Azt például sokan tudják, hogy a Fidesz támogatta valamiképpen a romániai magyar kultúrát, azt már kevesebben, hogy például a napilapok, hetilapok és kulturális kiadványok megjelenésének dotációját már sok éve megvonták, minek következtében azok nagyjából meg is szűntek. Van kivétel: a Transtelex, a Maszol, az Átlátszó Erdély és mások még tartják magukat, önerőből, olvasói támogatásokból, uniós pályázatokból, miegyébből, de már csak online képesek megjelenni. Kicsit abszurd is volt, miszerint a budapesti kormány felvásárolt egy sajtóbirodalmat azért, hogy végső soron megszüntesse, de hát ez történt. Láttunk tőlük már furcsábbat is.

❓Jó, akkor ez a pénz Budapesten maradt?

Dehogy maradt.

Egyrészt becsatornázták a Bethlen Gábor Alapba, másrészt olyan, teljesen ellenőrizhetetlen cégekhez került, mint az OJD-féle Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG), és akad még néhány ilyen. (Nonprofit??? Ez aztán nem nonprofit…)

❓Jó, de akkor mondjuk a Bethlen Gábor Alap legalább támogatja a kultúrát?

Maradjunk annyiban: módjával. Személyes tapasztalatom az, hogy például a 2019-es Ady-emlékév esetében komoly gondok voltak. Egy régi és jó barátom, aki nemzetközi szintem is méltán elismert zenész, gondolt egyet Váradon, és készített egy Ady-CD-t, a saját és zenésztársai által megzenésített versekből. Szép is lett, jó is lett, ráadásul a saját zsebéből készítette, saját stúdiójában, ő maga fizette a sokszorosítást is – azonban a terjesztésre már nem maradt pénze. Én épp Váradon voltam, megkeresett a gondjával, leültünk a Fő utcán egy sörre, és felvetődött, hogy a hiányzó egymillió forintot (maga a projekt ennél jóval többe kellett kerüljön előzőleg, de erről nincsenek adataim), talán kérhetné a Bethlen Gábor Alaptól. Kérte, nem adtak egy vasat sem. Más sem adott, senki sem adott.

Mindezt az Ady-emlékévben, amit itt Budapesten például a Magyar Nemzet Ady-ellenes kampánnyal ünnepelt, ugyanis Szakács Árpádnak és Raffay Ernőnek eszébe jutott, miszerint Ady szabadkőműves volt, és ezt tűrhetetlennek találták. Még jó, hogy három év múlva, a Móra Ferenc-emlékév idején ilyesmivel remélhetőleg nem kell bajlódni, mert hát Móra is szabadkőműves volt, Benedek Elekről meg már ki sem merem mondani, hogy a kortársai a Magyarországi János-rendi Nagypáholy Nagymesterét tisztelhették Elek nagyapóban, mert még lehajítják a magyar Helikonról.

De térjünk vissza a Bethlen Gábor Alaphoz: körülbelül így támogatott, nem másként, szükség idején nem lehetett rá számítani.

A KMTG ügyeit meg most látjuk.

Én nem is tudom megmondani, élt-e valaha a mai Románia területén magyar tollforgató, akinek ennyi pénze volt: Arany Jánosnak, Adynak, Tamásinak, Karácsony Benőnek, Kuncz Aladárnak biztos nem, Bánffy Miklósnak – a birtokai miatt – valószínűleg igen, talán Markovits Rodionnak is, amikor világsiker lett a Szibériai garnizon című regénye, a későbbiekről meg elképzelhetetlen is, hogy komoly vagyonuk lett volna.

OJD valóságos unikum. Egymaga annyi pénzt lopott össze, amennyiből egymillió ember irodalmát lehetett – és kellett – volna finanszírozni.

Az sem megoldás, hogy ezentúl semmiféle kulturális támogatás ne kerüljön határon túlra, mert egyetlen bűnöző alapján nem lehet ennyi embert betű nélküliségre ítélni: ugyanakkor pont az a baj, hogy egymillió fő ahhoz sok, hogy sorsukra hagyják őket, de ahhoz meg kevés, hogy el tudjanak tartani könyvkiadókat és irodalmi-kulturális lapokat. A megoldás talán az lehet, amit a mostani kormány is pedzeget: a teljesen transzparens finanszírozás, ami csak az életképes projekteknek jár, és erre jó példa az uniós gyakorlat: az EU is csak olyasmit szokott támogatni, ami azért magától is képes lenne működni, de az üzemeltetéséhez pénz szükséges.

Rendben van, de OJD játékai akkor is vérforralók.

Ugyebár ő ezeket a pénzeket, amiknek csak a végösszegét szoktuk emlegetni (ráadásul pontatlanul, mivel kapott még az Operettszínháztól – vagy azon keresztül – is kilencven milliót, tehát fél milliárd fölött járunk) szerzői jogai eladásáért kapta. Sőt, nem is örök időkre adta el ezeket a jogdíjakat, hanem csak öt évre. Hát nem tudom, Rejtő vagy Karinthy a teljes életművükért nem kapták ennek tán a felét sem… de hát így jár az ember, mikor a vevő és az eladó ugyanaz a személy.

A történet tegnapi fordulata az, hogy emberünk közölte: hajlandó lenne visszavásárolni a szerzői jogokat, beszerzési áron, és így „kezdeményezni az eredeti állapotok helyreállítását”.

Ez már maga a szemtelenség csúcsa. Ha én most bemennék egy bármilyen bankba Budapesten és kérnék fél milliárd forint kamatmentes hitelt fedezet nélkül, vagy maximum szerzői jogaim fedezetével, engem vagy a biztonsági őrökkel vitetnének el, vagy az ápolókkal.

❓Ha OJD veszi fel ugyanezt a pénzt a magyar államtól saját magán keresztül, akkor minden rendben van? Félmilliárdot már könnyű úgy megforgatni, hogy sokat keressünk rajta. Nem tehetek róla, egy régi vicc jut az eszembe:

Rockefeller bemegy egy manhattani bankba és az igazgatót keresi:

– Uram, rövid leszek: Párizsba készülök és szükségem van száz dollár hitelre.
– De hát Rockefeller úr, ön milliárdos!
– Az az én dolgom. Ad hitelt vagy sem?
– Hát jó, de milyen garanciát tud felmutatni? Tudja, a formaságok…
– Hogyne. Itt áll a ház előtt a Rolls Royce-om, az megfelel?
– Tökéletesen, majd behozzuk a parkolónkba, Párizsban úgysem lesz rá szüksége.
– Akkor megegyeztünk?
– Meg. A száz dollárt már át is utaltam.
Rockefeller kimegy a bankból és odaszól a sofőrjének:
– Látja, John, mondtam én, hogy találok olcsó parkolóhelyet New Yorkban két hétre!

Körülbelül erről van szó itt is. Ha a magyar államnak van egy csepp üzleti érzéke, azokat a szerzői jogokat nem beszerzési áron adja el vagyis vissza OJD-nek, hanem busás haszonnal.

És még akkor is fennmarad a hűtlen kezelés kérdése.

Azt már nem is mondom, hogy az operettszínházas kilencvenmilliót meg állítólag „plusz, pályázati forrásból” fizették ki, mert még kiderül, hogy a pályázatokról döntő kuratórium elnöke és teljes tagsága is OJD volt, és akkor megőrül mindenki, velem az élen. (Notandum bene: kiderült, a KMTG és az Operettszínház ügyvezetője ugyanazon személy volt, bár nem OJD…)

Azt viszont előre megjósolom, hogy ha elkezdik majd alaposabban átnézni a különböző támogatásokat, ezen az eseten kívül is, nagyon sokszor azt fogják találni, hogy a nemes vagy akár nemtelen célra szánt pénz távolról sem oda került, ahová szánták. Csak az ingatlanberuházásokból kitelne egy egész Patyomkin-falu, mit falu, város is.

Tulajdonképpen azoktól is ellopták ezeket az összegeket, akiknek szánták volna, és ők most pont olyan üres zsebbel bámulnak maguk elé, mint a magyar adófizetők, akiktől a pénz származott.

Sőt, nem csak a határon túli, de a határon inneni támogatásokkal is ez a helyzet. Legyen szó kultúráról, sportról, oktatásról, vallásügyről, bármiről.

Ennek a játéknak csak a tolvajok a nyertesei.

OJD esetéből az a tanulság, hogy a lopást büntetni kell, de nagyon. És a tolvajt kell megbüntetni, nem az áldozatot.

Forrás: huppa.hu / Facebook