Van az úgy, hogy az emberek hangokat hallanak. Szókratész is állandóan hallotta hol a felesége, Xanthippé, hol meg a daimonionja hangját, hogy melyik volt hatásosabb, arról eleget mond az, hogy a bölcsnek két felesége is volt egyszerre (a másikat Mirthosznak hívták), egyik rosszabb természetű, mint a másik, talán azért, rendezte így a dolgokat, hogy az asszonyok kiabálják túl a daimónt.
Igaz viszont, hogy az illető daimonion sosem mondott neki szamárságokat. De Jeanne d’Arc is hangokat hallott, mármint belül, a fejében, egészen konkrétan Szent Mihályét és Szent Katalinét, azok mondták neki, hogy öltözzön férfiruhába, lopjon lovat és szabadítsa fel Orléans-t. Aztán vigye Reimsbe a trónörököst, hogy koronázhassák királlyá. Ez még sikerült is, de utána elromolhatott valami a hangokban, mert nem a legjobb utasításokat adták, minek következtében szegény Jeanne előbb burgundi fogságba, majd az angolok máglyájára került. Amiből az a tanulság, hogy nem kell mindig hallgatni azokra a hangokra, amik a fejünkben megszólalnak, sőt, manapság ilyen esetben az a legokosabb, ha szakorvoshoz fordulunk.
Jeszenszky Géza támadója is valami hasonló cipőben járhatott. A hetvenéves G. Ferenc „ellenállhatatlan késztetés” (tehát mintegy a hangok) hatására kőműveskalapácsot ragadott, magához vett egy befőttesüveg benzint és egy öngyújtót, aztán nekiesett a nyolcvanhárom éves volt külügyminiszternek. A benzin azért volt nála, hogy a tervezett gyilkosság után magára öntse, meggyújtsa, és így végezzen saját magával is. Futóbolond, mondanánk, de a történetében van egy hiba: ezt a „késztetést” ő nem először érezhette, hiszen két évvel ezelőtt, ugyanazon a helyen, kísértetiesen hasonló körülmények között már megtámadták Jeszenszky Gézát, akkor is megsebesült (most nagyobb a baj: koponyacsontja törött), de akkor nem sikerült elkapni a támadót. Aki vagy azonos G. Ferenccel, vagy nem. Ha azonos, akkor igen következetesek azok a hangok, késztetések, ha nem, akkor a helyet kéne alaposan megvizsgálni, mert ott olyasféle szellemek tanyázhatnak, akik kifejezetten a külügyminisztereket utálják. Mindenesetre most egy egész ország kíván velem együtt gyógyulást és gyors felépülést Jeszenszky Gézának.
Vigyázni kell ezekkel a hangokkal, én mondom, sok furcsa őrültségre képesek rávenni az áldozataikat. Kifordul tőlük az ember magából, én mással nem is vagyok képes magyarázni azt a minősíthetetlen dolgozatot, amivel a támadás alkalmából Jeszenszky Zsolt, a volt külügyminiszter fia meglepte a nagyérdeműt. Ez nem lehet ő, ezt a hangok diktálták neki, a görcs állna beléjük.
Az írás első részében korrekt, pontos módon írja le a szerző a történteket, talán kicsit túlzottan is indulatmentesen: hasonló helyzetben én nem biztos, hogy képes lennék ennyire uralkodni magamon, de aztán átveszik a tollat a hangok, és borzalmas dolgok következnek.
„Apám évek óta a sátánt szolgálja. Mármint a közéleti megnyilvánulásaival. Nem szándékosan, és pláne nem azért, mert gonosz ember lenne. A legkevésbé sem. Önnön jóságába vetett hite töretlen – talán túlságosan is. Nem kérdés, hogy ő jószándékú, jót akar, és ezt őszintén hiszi is magáról. De nem véletlenül mondják, hogy a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. A sátán ugyanis nagyon ravasz. Fő célja az ember (mind az egyes ember, mind pedig az egész emberiség) elpusztítása. És ehhez igen kifinomult eszközei vannak. (…) A világban jelen lévő démoni erők nagyon is céltudatosan dolgoznak. Az igazán gonosz emberek a sátán legfőbb, legfontosabb szövetségesei. Rajtuk keresztül nagy pusztításokat tud végezni. Hát persze, hogy nem bántja őket (egy darabig). Mert szüksége van rájuk. A rendes embert viszont, aki egyszer elkövet valami hibát, bűnt, félrelépést, stb., őt gyorsan el akarja pusztítani. Neki azonnal ártani akar. (…) A valódi sátáni erő mögötte van: az a globalista hálózat, amelyik – szó szerint sátáni – eszközökkel dolgozik a zsidó-keresztény civilizáció felszámolásán. (…) A fiatal lányokat megerőszakoló, az idős nőket az erkélyről ledobó, a papok torkát késsel elvágó bevándorlókat „refugees welcome” táblával fogadó, nekik segélyt biztosító politikusok, a gyerekeknek homoerotikus meséket mondó transzvesztita aktivisták, a nemzeti kormányokat megbuktatni akaró „újságírók” és egyéb ügynökök, ez mind-mind ugyanaz a kör. Mindannyian sátáni erők szolgálatában állnak. Ki tudatosan, ki pedig végtelen naivitással, fejét a homokba dugva. Utóbbiak mindig valamilyen (vélt vagy valós) sérelem miatt, amit nem tudnak feldolgozni. (…) A sátán legnagyobb trükkje, hogy elhitette a világgal, hogy ő nem létezik. Sőt, azt is sikerült elérnie, hogy ha valaki róla, és úgy általában a szellemvilágról beszél, az gúny és nevetség tárgya legyen a „menő” körökben. Apám sem hisz a sátánban. És sajnos Krisztusban sem. Ettől még nagyon rendes ember, csak sajnos nincs felvértezve az ördögi manipulációkkal szemben.”
Ide, kérem, orvos kell vagy láma, ez az ember meghibbant. Elképzeltem, hogy ha élne szegény édesapám, mit kéne műveljen ahhoz, hogy ennek csak a halovány árnyékát is gondoljam róla – aztán arra jutottam, hogy nem lenne ő képes olyasmire, ami ilyen reakciót váltana ki belőlem. Ez természet ellen való, sőt, mondjuk ki: monománia, DJ Jeszynek az agyára ment a politika, már a súlyosan sérült apját is támadja, csak azért, hogy szerezzen egy képzeletbeli jó pontot a bálványánál. Kapásból nem is tudnék példát mondani erre az irodalomból, csak az ellenkezőjére. Az Ember tragédiájában, a prágai színben mondja Rudolf császár Keplernek, vagyis Ádámnak, miszerint:
„Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveűl szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben űl,
Méltó gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan s ernyedetlenűl
Igyekszel őt kiszabadítani.”
Mire Kepler csak annyit tud kinyögni, hogy:
„Felséges úr! Hiszen fia vagyok.”
De Rudolfnak erre is van válasza:
„A szentegyház, fiam, igazb anyád,
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárúl javítani. –
Nem halmozálak-é kegyekkel el?
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala,
S nemességed kétség-fölűl helyeztem,
Pedig bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek trónomhoz, s csak így
Jutál Müller Borbála szép kezéhez,
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó.”
Madách nem mondja el a történet végét, én igen: Kepler hat éven keresztül, 1615-től 1621-ig harcolt édesanyja felmentéséért, de elérte, szentegyház ide, szentegyház oda. Már Rudolf császár sem élt, mikor sikerült felmentetni Katarina Keplert, aki a következő évben meghalt – de legalább szabadon tért meg őseihez, nem rabságban pusztult el. Madách abban téved, hogy Rudolf szájába adja a kísértő-fenyegető szavakat, ugyanis ő 1612-ben halt meg, a vádat a boszorkányperben meg három évvel később emelték, amikor már II. Mátyás uralkodott, de itt nem is a történelmi pontosság a lényeg, hanem az, hogy a Tragédia Keplerje nem tántorodott meg, hallgatott a lelkiismeretére, kitartott a bajban és sikerrel is járt. Jeszenszky Zsolt meg látványosan elbukott az emberség vizsgáján. De legalább nagy nyilvánosság előtt tette. Bizonyára a hangok sugallatára történt így.
Különben a Pesti Srácok szerkesztőségében valószínűleg állandóan hangokat hallanak a munkatársak, hol a telefonból, hol a fejükből: tegnap Georg Spöttle nevezte Ukrajna hadműveletét, melyet kizárólag orosz katonai célpontok ellen hajtott végre, „terrortámadásnak”. Igen, volt egy vonatkisiklás is aznap, aminek az okai még nem tisztázottak, de az orosz stratégiai légierő elleni támadásnak – mely nem is Brjanszk térségében zajlott – nem volt áldozata. Sem civil, sem katona nem pusztult el azokban a repülőtéri támadásokban, csak különböző bombázó- és felderítőgépek, azokat meg tán csak nem kéne meggyászolni. Spöttlének, akitől nem idegen a valóság „meghajlítása”, mutatott ő már be a sajtóban aleppói orosz bombázást is donyecki ukrán akcióként, kár, hogy Donyeckben is, Luhanszkban is ritka a pálmafa, valószínűleg szintén a hangok mondják, miket írjon. Neki ráadásul orosz nyelven mondhatják.
Vagy ott van a nyolcvanhat éves Cey-Bert Róbert mai monstre írása, ugyanabban az orgánumban. Trianonnal kezdi, nyilván a holnapi évforduló miatt, átfogja roppant indulattal az elmúlt több, mint száz év magyar történelmét, megállapítja, hogy nemzetünk alapvető baja az, miszerint a gonosz balliberálisok egyáltalán léteznek, majd minősíti is őket:
„A magyar balliberális magatartásban eggyé érett a hatalomvágy, a hazugság, az irigység, a gyűlölet és a hazaárulás fogalma. A gyűlölet a befolyásolás leghatékonyabb lélektani eszköze. A legvisszataszítóbb emberi tulajdonság, az irigység a táptalaja a legaljasabb emberi érzelemnek, a gyűlöletnek, amelynek pusztító megnyilvánulásai a rágalmazástól a gyilkosságig, a hazaárulásig terjednek.”
Hát… tessék már énnékem bármit, de szó szerint bármit mondani, amit a szerzőtől irigyelhetnék. De nem is ezért citálom, hanem az írása befejező része miatt. Az ugyanis valami gyönyörűséges.
„Nem adjuk fel a szabadságharcot, mennydörögve kiáltjuk a brüsszeli balliberális rágalmazóknak és hazaáruló talpnyalóiknak, hogy ötvenhatos szabadságharcunk szellemében kiállunk Orbán Viktor mellett, csatlakozunk az általa vezetett Harcosok Klubjához, folytatjuk a szabadságharcot!
Igazságot Magyarországnak!
Igazságot Orbán Viktornak!”
Hát, izé… szerintem a bácsi is hangokat hall. Ha már ötvenhat, akkor hadd idézzem fel Angyal István vagy Mécs Imre emlékét, Angyalt természetesen nem ismerhettem személyesen, tíz évvel a születésem előtt végezték ki, de Mécs Imrét annál inkább – abban viszont biztos vagyok, hogy ehhez egyikük sem adná a nevét. Cey-Bert Róbert csatlakozzon felőlem akár a francia idegenlégióhoz is, ha felveszik ebben az életkorban, de ne pózoljon hősi szerepben, mert menten körberöhögöm. Sőt, valószínűleg mások is így tesznek majd.
De végül is mindegy. Az a lényeg, hogy ezek a hangok sok fejben szólalnak meg mostanság, és aki hallgat rájuk, azt csúffá is teszik, bolonddá is. Indulatos, agresszív, őrjöngő tettekre ragadtatják, kiforgatják önmagából, Tibetben azt mondanák a mi mostani állapotainkra, hogy errefelé csapatostól járnak a démonok. Pedig hát nem démonok ezek, illetve nem úgy démonok, hogy természetfeletti lények volnának. A mi kis őrületeink, gyengeségeink, gyűlölségeink válnak démonivá a felfokozott, hisztérikus közhangulatban, amikor már kijevi csirkemellet sem mer rendelni az ember a vendéglőben, nehogy ukrán ügynöknek nézzék és letartóztassa a TEK. Jobb a békesség, rendelünk inkább orosz kémtortát (nem krémtortát!), abból úgyis nagy a bőség – de akkor is, elmebaj, amiben élünk, nem csoda, ha a gyengébb jellemek, lelkek, elmék megtántorodnak az őrület bércein.
Egy a lényeg, feleim: nem az a baj, ha hangokat hallunk, késztetéseket érzünk. Az a baj, ha hallgatunk rájuk, engedünk nekik.
Ne hallgassatok a hangokra, amik a fejetekben szólnak. Nem mondanak azok semmi jót.
Szükség esetén inkább forduljunk szakorvoshoz.
A szerkesztő megjegyzése
Platón azt állítja, hogy a daimón mindig csak akkor szólal meg, ha az ember éppen valamilyen rosszat készül cselekedni, végzetes hibát készül elkövetni…
Mindenképpen tragédia… Minden apa Jeszenszky Géza?
