– Alkotásaid nagy része illusztráció. Ismert regények hangulatát idéző festmények ezek. A szemlélőnek mégis többet sugallnak, mint pusztán „lapközi“ hangulatot. Az illusztráció általában az irodalmi alkotás hatása alatt készül, és csak azt a célt szolgálja, hogy az olvasó képzeletét az olvasmány lényege felé irányítsa. A tiéd több ennél: teremtés. Igazat adsz nekem?
– Nagyon megtisztelő. Mégis úgy érzem, hogy képeim inkább festménynovellák, ha már irodalmi műszóval kell meghatároznom őket. Az epikai inger érvényesül bennük, magam pedig rezonőrként szerepelek itt.
– Mennyiben tartod magad modernnek?
– Ha utánérzésekre gondolsz, lemondok arról, hogy modern legyek, mert az csak modernkedés. Mindenki találja meg önmagát. Vannak viszont olyan megfogalmazási gondolatok, mesterségbeli fogások, amiket festegetve kell megtanulni és ami hozzásegíti a festőt egyéni útja megkereséséhez, tulajdon pikturális világának kialakításához.
– Szokás, főleg vidéken, hivatkozni a provincializmus veszélyére, a tehetség elvidékiesedésére. Hogy érzed magad Váradon?
– Tíz éve végeztem. Minden kiállításon, amit itt szerveztek, részt vettem, kétszer egyéni kiállításom is volt. Sokat dolgozom, s ahogy már említettem, az alkotó bárhol lakik, a világban él. Lakosként váradi vagyok, de festőként az egész világot magaménak érzem.
– Jelent ez ars poeticát?
– Inkább vállalását annak a feladatnak, munkának, szemlélődésnek, tanulásnak, keresésnek, gyötrelemnek, amit a festészet jelent művelője számára. Amit eddig mutattam, jelzés csupán. Ami ezután készül, arról egyelőre nem szabad beszélni. Dolgozni kell.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.
Kiemelt kép: Szerelmem Debrecen (Toll, akvarell), 2012 – a képek az Új Hét illesztései
