– Már jó ideje különös asszociációim támadnak munkáid nézegetése közben. Az a benyomásom, hogy rajztérképeket látok, amelyek az emberi világot térképezik fel. Szerinted nagyon önkényes ez a gondolattársítás?
– A művész tudja, hogy művészete befolyásolja a szemlélőt, megváltoztatja gondolatait a világról; a mű újraértelmezteti a szemlélőben az élet dolgait, mert az alkotó szemével láttat.
– A most megmutatott festmények…
– Tudom, hogy a felületes szemlélőben különleges, néha furcsa világ kel életre munkáim láttán, pedig ez a valódinak, az igazinak az átlényegítése, melyet az alkotás pillanatában feltölt a felfedezés öröme. Igazsága, idegensége, emberiessége. Szerintem így válik azzá, amit te rajztérképeknek nevezel…
– Mindnyájunk eligazító térképévé. Ha lapunk képzőművészeti oldala számára mikrojellemzést írnék rólad, valahogy így hangzana: Jakobovits Miklós következetes felfedező, csak általa ismert törvények szerint járja útját a merész útkereső bátorságával, egyenesen, célratörően halad, felelősségteljesen a veszélyek között…
– Hirtelen úgy hangzik, annyira furcsán, mintha egy geográfusba oltottak volna bele egy festőt, és fordítva.
– Folytathatom?
– Igen, ha nélkülözni tudod szótáradból a számomra idegen és túlságosan is bombasztikusnak tűnő nagy szavakat.
– Tehát útja elején hideg fejjel számolt az ismeretlennel, felmérte önmaga tartalékait, kiszámított mindent, és úgy vágott útnak s halad változatlan ütemmel választott útján, mint „a legjobb expedíciós vezető”.
– Rólam, a festőről nem lesz szó?
– De igen. Most jön. Felfedezéseidhez önmagadból adtál a legtöbbet, egyéniséged útközben edződött, mi pedig grafikáiddal, képeiddel gazdagodtunk, általuk is felfedezve önmagunkat. Ez van, mit szólsz hozzá?
– Azt hogy egy festőről mégiscsak a képei mondanak el a legtöbbet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.
