A gyerek sokáig simogatta a sima, geometrikus formát, a nagy, piros műanyagkocka oldatait, s megállapította mosolyogva, hogy szép. Kuncogó mosollyal ismerkedett a szabályos formák sokaságával, s játszadozva keresett a felületükön valamit, amibe kis ujjai belebotolhatnának, hogy kinyissa a szabályos testet – megnézni a kocka belsejét. De mindenhol sima felületet érzett tenyere.
– Nyissátok ki, felnőttek! – kiáltotta.
Öregedünk. Hónapok, évek, századok telnek el, míg az anyag felületeit leválasztjuk magáról az anyagról, a láthatatlan valóságot a Térbe helyezzük – és a titok emberi szépséget példázó örök alkotássá alakul.
Mindig nehezebb annak, aki elölről kezdi, és csak az anyag törvényeit fürkészi, ismeretlen összefüggésekben tévelyeg, idegen anyagmozgás törvényeibe álmodja az igazságot, amit nem szavakkal akar megfogalmazni.
Domokos Lehel ilyen művész.
A fémet vallatja, hogy az a tűz, ami alakulóvá teszi, az értelmünkbe égessen egy-egy szobormondatot. Paul Klee mondotta: „A létben egyáltalán nem is vagyok felfogható. Éppen úgy lakozom a holtaknál, mint a meg nem születetteknél. A szokásosnál kissé közelebb a teremtés szívéhez, de még korántsem eléggé közel.”
Ahogy minden kortárs alkotóra vonatkoztathatnák Paul Klee szavait, úgy lehetne Domokos Lehelre is. Ha egy alkotás elérte célját, ünneppé válik, felfedezéssé – számunkra is. A művészet azt a célt szolgálja, hogy kiegészítsen minket – a tökéletlen embert –, s hogy elhitesse velünk: lehetünk tökéletesek is. Mindig megdől e tézis, ha kíváncsiságunk már betelt a sima tapintás érzetével, s megint borzongató elégedetlenséget érzünk. Ezért keressük betelhetetlenül a könyvek világában a sors végtelen változatait, ezért kóborolunk a zene határtalan tartományaiban – s ezért rebben színekre-formákra tekintetünk, szobrok és képek láttán.
Az ember tudva tudja, hogy tökéletlen. De tudva tudja: a művészet kiegészíti és ideig-óráig segít ámítania önmagát.
Ezt éreztem, percekre, Domokos Lehel szobrai láttán.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.
