A szatmári képzőművészek alkotásaikban városuk változó, állandóan vibráló, lüktető életének képpé, rajzzá fogalmazott művészi értékű krónikáját „írják’’ tárlataikon.
A szatmári képzőművészek képei a legtöbbet a kortárs emberről mondanak: a festő, a rajzoló mellettiről, a jóról, a szépről s a tragikusról egyaránt. S nemcsak azért, mert alkotásaik, a képek vagy metszetek legtöbbje figurális. Tárlataikon applikatív, városdíszítő-csinosító munkájukban is városuk emberének és környezetének élő valóságát tükrözik.
A művészet lényege a munkában alakuló ember változásainak, az emberi boldogulásnak a megfogalmazása. Az igazi kortárs művészetet teremtő szatmáriak – ott élők és elszármazottak – bizonyítják ezt képeikkel, grafikáikkal, s a mostani ünnepi alkalomra rendezett kiállításukon nemcsak Szatmárt fedezzük fel képeikben, hanem önmagunkat is.
És megismerjük azt a világot, amelyben a város festői élnek, és az őszinteség tisztaságával fogalmaznak az emberről.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.
Az oldalt illusztrálták: Papp Aurél (Nehéz szántás), Zolcsák Sándor (Kompozíció I.), Tóth László (Kompozíció) és Muhi Sándor (Harc) munkái.
