Dicséret illeti a tévé magyar szerkesztőségét azokért a törekvésekért, amelyekkel irodalmunkat propagálja. Dicséret illeti még akkor is, ha ezek a műsorok rendszertelenül, alkalomszerűen jelentkeznek, és minőségükben, hangulatukban, mondanivalójukban, de főleg hozzáállásban egyenetlenek, jobb-gyengébb eredménnyel hozzák emberközelbe irodalmi életünk jeles egyéniségeit. Persze a tévé magyar szerkesztősége nagyon fiatal, mi pedig nagyon igényes nézők vagyunk. Ez a fiatal, hagyomány nélküli szerkesztőség viszont az utóbbi időben minden alkalommal produkál minőségit, ötletei egyre többször találnak célba, s a műsoridő ökonomikus kihasználása már túllépett a kezdeti kísérleti perióduson. (Gondolok itt a jelen lereagálását, a közelmúlt művészeti-politikai eredményeinek képre-hangra fordítását célzó aktuális kisfilmek egész hosszú sorára.)
Vasárnap irodalmunk derűs öregjét tisztelte meg a tévé. Vagy: Molter Károly – a tévét. Tisztelettel, lírai bájjal vette körül a kamera a nyolcvanegyéves írót, felesége kérdéseire anekdotáztatta. Kacagtunk a vicceken, elgondolkoztunk Molter írói alakulásának történetén, igazán meghatódtunk azon a szereteten, ahogyan az író magáénak tudja, vallja, szereti Marosvásárhelyt, írói szülővárosát.
Okultunk az emlékekből, hiszen a romániai magyar irodalom izgalmas irodalomtörténeti fontosságú idejét élte meg a mosolygós Molter Károly. A kamera mindent megtett a hatás fokozásának kedvéért, még a külső felvételek (Molter sétája Vásárhely utcáin) is azt a célt szolgálták, hogy megható lirizáló, pátoszosan költőivé kerekedjék ez a kisfilm.
A nézőben pedig egyre nő a türelmetlenség, mert rádöbben arra, hogy Molter Károly nem csak alkalom a filmezésre, nem csak egy derűs, mosolygós író „bácsi”, hanem irodalmunk egyik súlyos, érdesen érdekes egyénisége, s szerepe, könyvei: irodalmunkat ténylegesen gazdagító életmű. Türelmetlenségünket azonban kielégítetlenül hagyta ez a kisfilm,mert épp a címében ígért íróportrét nem sikerült megalkotnia.
Hogy milyen legyen egy írói portré? A lehetőségeket a tévések bizonyára jobban tudják, én csak azt mondhatom el, amit a műfajtól igényelek. Az íróportré ismerkedés az íróval, azzal a világgal, amelyben alkotva teremtett. Tiszteljük tehát a teremtő otthont, az író munkahelyét, de legalább mutassuk be egy életmű dokumentumait, egykori kiadásokat, képeket, szóljon az íróról a kortárs, a tanítvány, szóljon esetleg a színész, aki az írott szó életrekeltője volt, vagy az alkalommal élve most az. Legyen tehát a portré dokumentum, amely megmarad s egyre értékesebb lesz a tűnő időben.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
