Az embernek néha kedve volna politikailag kétségbeesni, de erőt vesz magán, és különben is, minek? A dezinformáció ellen fellépő három konzorcium, egy magyar (Lakmusz–HDMO, ezen belül a Political Capital), egy cseh–szlovák–lengyel (CEDMO) és egy bolgár–román (BROD) 2024 derekán felmérést végzett négy kelet-közép-európai országban, amiből a következők derültek ki.
1. A térségben Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „vannak olyan titkos szervezetek, amelyek nagyban befolyásolják a politikai döntéseket” (Magyarország: 72 százalék, Bulgária: 67 százalék, Csehország: 46 százalék, Szlovákia: 43 százalék).
2. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „az európai őshonos lakosságot egy nagyszabású terv alapján bevándorlókra cserélik” (Magyarország: 57 százalék, Bulgária: 50 százalék, Csehország: 30 százalék, Szlovákia: 27 százalék).
3. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „a gyógyszercégek titkolják előlünk a betegségek ellenszerét” (Magyarország és Bulgária: 67 százalék, de az egyet nem értők száma Bulgáriában kicsit nagyobb, Csehország: 39 százalék, Szlovákia: 38 százalék).
4. Magyarországon vannak messze a legtöbben, akik szerint „Ukrajna korábban népirtást követett el a területén élő orosz kisebbség ellen” (Magyarország: 62 százalék, Bulgária: 44 százalék, Szlovákia: 32 százalék, Csehország: 27 százalék).
Az összehasonlító kutatás eredményeit summázva: Magyarország lakossága kiemelkedően fogékony az álhírekre és az összeesküvés-elméletekre, miközben rendkívül erős a kétely a tényekkel és az objektív valósággal szemben. Ha valaki cselekvően politizál, számolnia kéne ezzel a körülménnyel. Tömörebben: azzal, hogy micsoda agyi pusztítást vitt véghez tizenöt év alatt ebben az országban Orbán és serege.
Ha jól látom, Magyar Péter és stábja számol vele. Politizálásuk hibátlanul pragmatikus, holmi eszményeknek tett minden engedmény nélkül. A logika a következő: a cél Orbán leváltása, ezt választások útján lehet elérni (lehet, hogy a választások nem tisztességesek, de ha ügyesen politizálunk, akkora fölényben leszünk, hogy leküzdjük ezt a nehézséget), és ha Orbán elveszíti a parlamenti többségét, akkor elkerülhetetlenül megváltozik a rendszer, röviden: választási győzelemmel nemcsak miniszterelnököt, hanem rendszert is váltunk.
Egy kicsit bővebben, de még mindig hibátlanul pragmatikusan: a jelenlegi, aránytalan magyar választási rendszerben az országos százalékaránynál fontosabb az egyéni választókerületekben aratott győzelem. A százhat egyéni választókerületből pedig körülbelül hetven „vidéki”, azaz olyan, ahol községekben és huszonötezer főnél kisebb lakosságú kisvárosokban van a szavazókörök zöme – ezek gyakran csak a hivatalos minősítés szerint városok. Ezeken a településeken él egy főleg kisvállalkozókból és állami alkalmazottakból álló középréteg, amelyik némileg gyarapodott a 2014 és a Covid-karantén közötti „kis Kádár-korban”, de mára kiábrándult az Orbán-kormányzatból. Az ő rokonszenvük megszerzése – annál is inkább, hogy hatással vannak a helyi közvéleményre – átbillentheti az egyéni választókerületek szavazati mérlegét, éppen annyira, amennyire kell.
Tökéletesen racionális számítás, csak éppen a kiindulópontjához és a levont következtetéshez férhet kétség. Mármint ahhoz, hogy ebből így automatikusan „rendszerváltás” lesz. A rendszer (rezsim) ugyanis nem egyszerűen kormányzási mód, amely a kormányzó személyének lecserélésével megváltozik – bármennyire a saját kezében összpontosít minden hatalmat –, hanem politikai, gazdasági és társadalmi struktúra. Politikailag újkori demokrácia lenne kívánatos, ennek legfontosabb két összetevője a hatalommegosztás (ami Magyarországon gyakorlatilag nincs), meg a szabad és tisztességes választás, ahol minden politikai erő egyenjogú, és minden szavazat nagyjából ugyanannyit ér (ez se jellemző). Gazdaságilag piac- avagy versenygazdaság lenne kívánatos (ezt felülről elsorvasztották, alulról nemigen hiányolják). És végül olyan társadalom, aminek legalább annyi közös nevezője van, hogy a többség hisz (az) objektív tények létezésében, nem csupán azt hajlandó elhinni, amit a gyanakvása és az indulatai sugallnak.
Magyar Péter és stábja azt hirdeti, hogy számszerű többséggel végrehajtható a rendszerváltás. Namost a számszerű többség szellemileg és erkölcsileg radikálisan meg van rontva, ez a megkülönböztető jegye a térség többi országához képest. Nem autonóm emberekből áll, nem olyanokból, akik a maguk fejével gondolkodnak, és tisztában vannak a maguk érdekeivel. A rendszerváltás ezzel a többséggel: önellentmondás.
Hadd hivatkozzam most egy másik kutatásra: Kovách Imre és Szabó Andrea szerint a 2020-as években, Magyarországon a diplomások 46 százaléka, az érettségizettek 71 százaléka nem vagy gyengén polgárosodott.* Nem lévén szociológus, nem szólok hozzá a szerzők polgárosodás-definíciójához. A magam publicisztikai céljaira egy könnyen kezelhető fogalommeghatározást használok: polgár a középosztály autonóm tagja. Autonóm abban az értelemben, hogy sem gazdaságilag, sem megszólalásaiban, sem gondolataiban nincs alárendelve a központi államhatalomnak. Aki összeesküvés-elméletekben gondolkodik: nem polgár. A köpcös néni, aki szappant emlegetve nekihajt rozzant Suzukijával a tiszások aláírásgyűjtő asztalának: nem polgár. De nem polgár az sem, aki az uniós pénzek „hazahozatalától” várja anyagi helyzetének fellendülését. És szerintem nem polgár az sem, aki az államból csak az állami szolgáltatások rossz minőségét látja, és nem azt, hogy nincs szabadság. Magyarországon ez a többség.
Jó bölcsészként végül nyelvészkedni fogok egy kicsit: a magyar polgár szó legvalószínűbben a középfelnémet burgaere, purgaere, azaz ’vár(os)lakó’ szóból ered. És más európai nyelvekben is a város szóval van kapcsolatban: citizen, citoyen, Bürger, bourgeois. Százegyedszer: függetlenül attól, hogyan alakulnak a dolgok „vidéken”, amíg a magyar városi középosztály nem ismeri fel – mint Wrocławtól Asztanáig a jelek szerint minden városi középosztály –, hogy az államhoz képest autonómiára van szüksége, olyan politikai és gazdasági rendszerre, amelyik eleve megakadályozza egy önkényes uralkodó fölemelkedését, addig itt nem lesz változás, se rendszer-, se másmilyen.
* Kovách Imre – Szabó Andrea: Polgárosodás a 2020-as években. In: Kovách Imre (szerk.): Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás. A magyar társadalom a 2020-as évek elején, 2. kötet, 29–73. Budapest: HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2024.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 14. számának Publicisztika rovatában 2025. április 11.
