Jövő szombaton választások lesznek Szlovákiában. A legnagyobb magyar politikai erő, a Budapestről – pontosabban a budavári „Karmelitából” – is favorizált Szövetség támogatottsága a közvélemény-kutatók zöme szerint három százalék körül van. Stabilan a bejutási küszöb alatt. Jósolni nem célszerű, de ez azt jelentené, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget (aránya majdnem nyolc százalék) az újabb ciklusban nem képviseli a parlamentben egyetlen párt sem.
Romániában leghamarabb 2024 végén lesznek parlamenti választások. A hatszázalékos magyar kisebbséget képviselő – és Budavárából kontrollált – RMDSZ támogatottsága öt százalék körül inog. Eddig valahogy mindig sikerült átvinnie a küszöböt, de az „eddig mindig” egyrészt nem garancia rá.
Másrészt éppen a választások közeledtével a mostani nagykoalíció román pártjai úgy döntöttek, nem hasznos a magyarok kezén hagyni a fejlesztési és környezetvédelmi tárcát (sok pénz, „láthatóság”, lásd George Jiglău politológus interjúját a Transtelexen, 2023. június 15.), úgyhogy az RMDSZ kilépett a kormányból. Lehet, hogy taktikailag jól tette, de a nettó eredmény az, hogy a magyar közösségnek megint nincs szava Románia kormányzásában.
A hazai közvélemény mindkét térfelén, nem csak a kormánypárti oldalon, erős a meggyőződés, hogy ha Orbán köre valamihez nagyon ért, az a „nemzetpolitika”, vagyis a határon túli, újabb hivatalos terminussal a külhoni magyarokról való gondoskodás. Így kell ezt csinálni, ezek aztán értenek hozzá, mi meg hibát bűnre halmozunk. Ha pedig így kell csinálni – vélik némely ellenzéki körökben –, akkor a leghelyesebb, ha másoljuk ezt a politikát, persze a magunk kifinomultabb ízlésével, és bánjuk a balliberális elődök bűneit.
De valóban így kell-e csinálni? Nincs-e véletlenül köze a budapesti irányításnak a szlovákiai Szövetség vergődéséhez, az RMDSZ kiszorulásához? Dehogy nincs.
A Szövetség elég áttekinthetetlen programjában megtalálhatjuk – ha keressük – az ottani magyarság szempontjából fontos témák némelyikét, például a kettős állampolgárság büntetésének vagy a Beneš-dekrétumok alkalmazásának megszüntetését, vagy éppen a dél-szlovákiai kétszer kétsávos autóutak építésének felgyorsítását. A budavári útmutatás azonban forrásaim szerint úgy szólt, hogy a sikeres kampányhoz a migráns- és a homoszexuális-kérdést kell nyomatni. Történesen azt, ami Robert Ficónak is vezértémája. Ha a magyar etnikai párt így is bejut a parlamentbe, tiszta haszon, de fontosabb cél, hogy a maffiaügyekben többszörösen beszennyeződött, autoriter, oroszbarát Fico legyen újra a szlovák miniszterelnök. Feledhető, hogy a kettős állampolgárság tilalma az ő nevéhez fűződik, vagy hogy miként viselkedett a Hedvig-ügyben.
Az RMDSZ országos viszonylatban kis párt, nem érdeke, hogy ujjat húzzon a nagyobbakkal, csak két dolog világos. Az egyik, hogy a Budapesttől való teljes függése nem a legjobb ajánlólevél a mai romániai politikában, ahol alapelv az euroatlanti hűség. A másik az, hogy nem hajlandó szóba állni a ténylegesen liberális, jelenleg ellenzéki USR párttal. És egy harmadik egyre világosabb: a vészesen erősödő, szélsőséges nacionalista AUR párt – a szokásos menet: első a család, a keresztény hagyomány, plusz nem szabad belekeveredni a megtámadott Ukrajna védelmébe – ugyan ellenzi a székely autonómiát, de politikája sok mindenben párhuzamos a budapesti kormányéval, olyannyira, hogy vezetője, George Simion egyszer ki is nyilatkoztatta: „Én vagyok Románia Orbán Viktora!” Az RMDSZ az AUR párttal sem áll szóba – de ha ez utóbbi tovább erősödne, netán kormányközelbe kerülne, akkor a „Karmelitának” újabb szövetségese lépne színre a térségben, és akkor ugyanolyan kevéssé lenne szüksége a kisebbségi érdekeket képviselő parlamenti pártra Romániában, mint Szlovákiában.
Nem mintha ezek az érdekek akár Romániában, akár Szlovákiában, Szerbiában vagy Ukrajnában ne szorulnának hathatósabb képviseletre. Orbánék célja azonban nem ez, hanem egy mély félelmet és egy ugyancsak mély belső késztetést burkolnak kisebbségjogi nyelvezetbe és bürokratikus cselekvésbe.
Hogy milyen félelem? Amivel a másik oldal rendszerint nem számol: Magyarországon mindennél erősebb ideológia a sérelmi etnonacionalizmus. Ennek középpontjában pedig Trianon, pontosabban a Trianon visszafordíthatatlansága miatti frusztráció áll. A félelem, hogy az „elszakított nemzetrészek” megszűnnek, beolvadnak. Ebből a szemszögből nézve a többségi etnikummal minden együttműködés: nemzetárulás, mert az asszimilációt gyorsítja meg. Ez a gondolkodásmód magyarázza az undort, amivel például Kövér László házelnök többször is nyilatkozott a Bugár Béla-féle, sokáig sikeres Most–Híd pártról, vagy Szlovákia magyar miniszterelnökének, Ódor Lajosnak a látványos semmibevételét a magyar nemzeti ünnep alkalmával. Vagy Erdélyben a párhuzamos társadalom kiépítését, ahol a lényeg „a kisebbségi és a többségi társadalom közötti határ fenntartása” – mint Toró Tibor politológustól hallhatjuk az Atlatszo.ro oldalon (Sipos Zoltán: Milliárdokkal olajozott érdekházasság: így hódította meg az RMDSZ-t a Fidesz, 2021. február 26.).
A belső késztetés pedig nem más, mint a vágy a maximális hatalomkoncentrációra. Ne legyen olyan magyar politika, amit nem Orbán ellenőriz.
Hogy mindez mennyire eredményes? Ami a félelmet illeti: a magyar közösségek fogyását nem lehetett megállítani. Feltéve, hogy egyáltalán akarták. Az arány csökkenése van, ahol lassabb – Szlovákiában harminc év alatt 10,8-ról 7,7 százalékra, Romániában 7,1-ről 6 százalékra. És van, ahol gyorsabb – Szerbiában 4,4-ről 2,8 százalékra, a lélektani kétszázezres határ alá. A Kárpátalján élő magyarok száma körül sok a budapesti varázslás, Orbán még (már) 2015-ben azt mondta Putyin látogatásakor, „kétszázezer érvünk van amellett, hogy Ukrajnában béke legyen”, de ez blöff, sohasem volt ennyi. A 2001-es népszámlálás szerint a létszám 156 566. Egy 2017-es felmérés szerint ez 131 000-re csökkent. És a háborús elvándorlás miatt valószínűleg már százezer alatt van, ám az elvándorlást a kettős állampolgárság intézménye is megkönnyíti, akárcsak Szerbiában, hiszen a magyar állampolgároknak schengeni útlevelük van. Az ukrán kisebbségpolitika nemzetközi egyezményeket sért, ez tény; de kétséges, hogy az ott maradók helyzetét javíthatja-e a magyar kormány látványosan oroszbarát és ukránellenes külpolitikája, a svéd NATO-csatlakozás blokkolásával bezárólag.
Összefoglalva: a budavári politika eredményeként a határon túli magyar pártok, s ezzel az érdekérvényesítés lehetőségei gyengülnek, a népességfogyás viszont nem áll meg, sőt van, ahol gyorsul. Lehet, hogy ócskán kormányoznak, de ehhez legalább értenek, ugye?
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 38. számának Publicisztika rovatában 2023. szeptember 22-én.
