Bánlaki Szőnyi István kétségtelenül az egyik legnagyobb és legtipikusabb expresszionistánk. A harmincas években nálunk még divatozó avantgarde-irányzat szinte minden jellemző lépcsőfokát megjárva „egyenes úton“ jutott el az új tartalmak kifejezésére hivatott forradalmi realizmusig…
Tanulmányait ő is, miként a húszas években minden magára és tehetségére valamit is adó művészjelölt, Varga Albertnél kezdte. „Művészképző szabadiskolájának“ megnyitásával a nagy tehetségű fiatal festő új irányt szabott, új ritmust adott Temesváron a képzőművészetek fejlődésének, erőteljes kibontakozásának. Elfogulatlan tisztelője volt a klasszikus értékeknek, ugyanakkor lelkes propagálója, terjesztője az avantgarde-törekvéseknek. Különösen a másodvirágzását élő expresszionizmusra esküdött, amellyel németországi tanulmányútja során kötött közelebbi ismeretséget, tartós szövetséget. Hogy ma a műtörténészek és -kritikusok „bánsági expresszionizmusról“ beszélhetnek és írhatnak, vitathatatlanul, jórészt Varga Albert érdeme. Az ő iskolájában tanárkodott Kóra-Korber Nándor, Podlipny Gyula s egy időben Gallas Nándor, s nála tanult Lausch Gyula, Chiffa Elena s még számos nevessé vált bánsági festő és grafikus…
Varga Albert tarisznyálta fel a festészet alapismereteivel Bánlaki Szőnyi Istvánt is. A zsenge ifjúként kapott útravalótól, amelyet főiskolai tanárai – Papp Sándor és Podlipny Gyula – egészen tekintélyessé gyarapították, nem vált meg művészpályája végéig; kereséseihez, kísérleteihez mindenkor belőle merített erőt és biztatást… Megérezte a széles gesztusú, kifejező formák sodró, feszítő erejét, s koránál és természeténél fogva vonzódott a különös, a sejtelmes, romantikus témákhoz, kereste a bibliai történetek jelképes értelmét, próbálta megidézni a történelem nagy alakjait, s fölötte érdekelték a társadalmi élet bonyolult kérdései. Különböző korok, szociális rétegek jellemző alakjai – romantikus álmodozók, a tragédia súlya alatt gömyedező balladahősök, látnokok, sorstól megtört elesettek, nyomorgók, a természet erőivel keményen viaskodó munkások – népesítik be visszhangos pályakezdésének alkotásait, hogy aztán az évek múltával mindinkább a társadalmi igazságtalanságok, az elnyomatás ellen lázadó forradalmárok, a szabadság névtelen és neves hősei kerüljenek festészetének homlokterébe. Ma látjuk: ez a következetes „emberközpontúság“ a stiláris különbözőségek, a műfaji változatosság ellenére is egységes színt kölcsönöz négy évtizedes pályájának. Ez teremt szerves kapcsolatot a fiatalkori női arckép, a „kezdeti barokk modorával csupa zene és virtuóz finomság, velencei románc, portré-költemény“, a Beatrice Amati és a nagy színmezőkből szerkesztett, ízig-vérig modern fogantatású Feleségem öreganyja című festmény között, amely a halál által túlságosan korán lezárt pálya vége felé született.
Szőnyi István tehetsége korán megmutatkozott. Félig-meddig csodagyereknek tartották… Mindössze tizenkilenc esztendős volt, s még környékére se nézett az akadémiának, amikor első egyéni kiállítását megrendezte a temesvári Lloyd-klubban. Rá egy évre a fővárosi hivatalos szalon kiállításán is sikerrel szerepelt. Mint a klasszikus operák nyitánya, Szőnyi első tárlata már magában foglalta az életmű főbb jegyeit: „Érdekes expresszionista kísérlet…“ – summázta véleményét a kiállításról írt beszámolójában a Déli Hírlap kritikusa, Bechnitz Sándor. Párizsi tanulmányútja előtt rendezett tárlatáról írva Markovits Rodion is annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „Szőnyi Istvánnak, ha eddigi haladásának nem is ütemét és lendületét, hanem csak határozottságát és elszántságát őrzi meg – úgy is a legelsők közé kell kerülnie. Minden lelki és technikai felszereltsége megvan hozzá.“
A művész teljes mértékben eleget tett az elvárásoknak, aránylag rövid idő alatt a hazai festészet élvonalába került. A főiskolai tanulmányok, a külföldi utazások elősegítették, meggyorsították művészi letisztulásának, egyénisége kiforrásának folyamatát. A harmincas évek végén még erősen eltérő zsánerű képeket alkot, hogy az expresszionizmus lehetőségeit kutatva a negyvenes évek elejére megtalálja összetéveszthetetlenül egyéni hangját és stílusát. A háború éveiben a székelyföldi „biztos rajzú és komor színű szociográfiák“ megfestése után lát hozzá parasztciklusa megalkotásához, amelyen aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte élete végéig dolgozott. Olyan híressé vált képei tartoznak a sorozathoz, mint a több változatban is megfestett Dózsa György és Varga Katalin, a Tutajosok, az Eskütétel, a Nehéz szántás és a Kaszások című kompozíciók… 1941-ben készült el a Dózsa György első vázlata, a felszabadulást követő hónapokban rendezett kiállításon került első ízben a nyilvánosság elé. „Szőnyi István a kiállítás legmegrázóbb meglepetése – írta többek között a Szabad Szó hasábjain Markovits Rodion – Dózsa „vázlata“ monumentális drámai megjelenítés, a forradalmi költészet legizzóbb parazsa. Vezércikk, zene és költemény. Zord valóság, jelenvaló történelem, ez a piktúra minden fortélyának, a lélek legfinomabb remegéseinek révületében született hatalmas és maradandó festmény.“
A „maradandó alkotások“ egész sorát, tiszteletet parancsoló galériáját teremtette meg a felszabadulás utáni évtizedekben. A felsoroltakon kívül gondoljunk csak az Illegális nyomda, a Partizántemetés és a Hegesztő című kompozíciókra, amelyek nemcsak méreteikkel, hanem művészi értékeik gazdagságával, mesteri kivitelezettségükkel, tartalmi expresszivitásukkal egyaránt lenyűgöznek. Szőnyi István képeinek nemes pátosza legtöbbször a formák sajátos dinamikájából, a színek bensőséges harmóniájából fakad, gondosan egyénített hőseinek tekintetéből sugárzik. Került mindenféle harsányságot és külsőséges eszközt – a lényeget, az összefüggéseket kísérelte meg minél meggyőzőbben és természetesebben kifejezni… Dózsát nem a megszokott „forradalmi tartásban“ festette meg, de a leeresztett buzogányára támaszkodó, tagbaszakadt, óriás paraszt alakját nemcsak az 1514-es, hanem a mindenkori népi felkelések döbbenetes jelképévé tudta lényegíteni. Szimbolikus Tavasz című kompozíciójával – egy talicska, egy csákány és két lapát, valamint egy piros zászló – korszakot tudott jellemezni, ugyanakkor egyszerűségében is kifejező, megindító emléket állított a hazafias munkabrigádok, az ifjúsági építőtáborok sok ezer névtelen hősének… Szőnyi István művészetében összeforrtak az expresszionista és a realista törekvések: képeinek ereje, sűrítettsége lényegében ebből fakad. Minden munkájához számos rajzot, vázlatot, részlettanulmányt készített – sok közülük független, önálló érték –, ami azt tanúsítja, hogy a fiatalkori kísérletezőkedv, a legoptimálisabb megoldások keresésének szenvedélye később sem lett idegen tőle. Kéztanulmányairól, például, külön értekezést lehetne írni.
Szőnyi István élete során tehetségéhez illő, hajlamainak megfelelő megbízatásokat, megrendeléseket kapott, Virgil Simonescunak segédkezve a lugosi görögkeleti templom falfestményeinek kivitelezésében, még gimnazista diákként megismerkedhetett a monumentális festészet lehetőségeivel, törvényszerűségeivel. Később elkészül a temesvári gépipari iskola számára a munkásosztály és az értelmiség összefogását jelképező falfestménye, amelyet aztán a felszabadulás utáni esztendőkben a nagyméretű, dekoratív munkák egész sora követ. A fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Ház épületét ékesítő sodró erejű Bábolna-kompozíció, a Temesvári Egyetem oldalfalát beborító, Bălcescu és Eminescu alakját megelevenítő mozaik, az 1917-es forradalom hőseinek emléket állító vitró s a többi „köztéri“ Szőnyi-munka vitathatatlanul a felszabadulás utáni hazai plasztika legjobb monumentális alkotásai közé tartoznak. Az expresszivitás és a művészi kimunkáltság magas foka adja meg rangjukat.
De Szőnyi István „szerencséje“ másként is megmutatkozott. Tehetségét idejében felfedezték, munkásságát szüntelenül nyomon követték a kritikusok. Bechnitz Sándortól Dan Hăulicáig, Markovits Rodiontól Mircea Deacig a legjobb tollú újságírók, műkritikusok értékelték művészetét. Még életében olvashatta a róla szóló kismonográfiát, amelyet a régi jó barát és harcostárs, Dimény István írt. A televízió magyar adásának szerkesztői dokumentumfilmet forgattak jó másfél évvel ezelőtt Szőnyi István életéről és munkásságáról. Szülőföldje kincsesháza, a Bánság Múzeuma, az első retrospektív kiállítás megrendezésével adózott ez év őszén emlékének.
Az összegyűjtött és kiállított hatvan festmény és mintegy nyolcvan rajz természetesen csak vázlatos képet nyújthat a gazdag életpályáról, de az emlékkiállítás a sajnálatos hézagok ellenére is alkalmas arra, hogy áttekintsük művészi karrierjének főbb állomásait, az életmű rendkívüli méreteit.
Eredetiben láthatták a látogatók reprodukciókról jól ismert híres festményeit: a Tutajosokat, a Dózsa Györgyöt (két változatban is), az Illegális nyomdát, a Kaszásokat, a Partizántemetést… Néhány képe viszont (olyanok is, amelyeknek címe és reprodukciója a katalógusban szerepel) érthetetlenül hiányzik, örvendünk annak, hogy bemutatásra kerültek a nagy monumentális munkák kartonjai, a kompozíciókhoz készült előtanulmányok, vázlatok. Nemcsak azt bizonyítják, hogy Szőnyi István a szénnek, a ceruzának is vérbeli mestere volt, hanem elsősorban azt példázzák, milyen gonddal és alapossággal szerkesztette meg képeit.
Mert Szőnyi István festészetében a rajz nemcsak a kompozíció szilárdságát, kötöttségét biztosító kisegítő eszköz, hanem a mondanivaló tulajdonképpeni hordozója, szuggesztív kivetítője. Formáinak szigorúsága, dinamikája, színeinek választékossága, témáinak romantikus kezelése, alakjai lelkületének, belső vívódásainak érzékeltetése, kétségtelenül a felelősséggel vállalt expresszionista örökségben gyökerezik. Nagysága többek között épp abban rejlik, hogy úgy és azáltal vált forradalmi realistává, hogy percig sem tagadta meg expresszionista önmagát.
Megjelent A Hét V. évfolyama 40. számában, 1974. október 4-én.
