Közírói és baráti minőségemben meglehetősen gyakran keresem fel a temesvári műtermeket. Ha a szerencse mellém pártol, nemcsak a lázas munkálkodásnak lehetek csöndes tanúja, nemcsak a közönség várható reagálásából kell előrejeleznem valamit, hanem a művészek álmainak világába is bepillanthatok, megismerhetem közeli és távlati terveiket, művészi törekvéseiket.
„Lélekbúvárlásaim“ eredményeként tudom, hogy a fiatal szobrászok fantáziáját mennyire megragadták a Bega-parti város tágas közterei, széles sugárútjai, az egymásba ölelkező parkok, a régi negyedeket összekötő zöldövezetek. Az évek során nem egy olyan szobor, térplasztika, emlékműterv készült a temesvári műhelyekben, amelyet a tehetséges alkotók odaképzeltek, konkrétan „beleláttak“ a modernségéről nevezetes város valamelyik nyugodt szögletébe vagy zsibongó közterére.
Kedvükre válogathattak a szebbnél szebb helyekben, mert az elmúlt évszázadokban, évtizedekben alig néhány teret, parkrészletet sajátítottak ki műveik számára a maradandóságnak alkotó művészek. Két kezünkön összeszámolhatjuk szinte, hogy a Dóm téri Szentháromság-szobortól, amelyet az 1740-es pestisjárvány áldozatainak emlékére emeltek annak idején a város életben maradt polgárai, az Egyetem központi épületét díszítő hatalmas mozaikfalig, |amelyet egy évtizeddel ezelőtt Szőnyi István tervezett, hány plasztikai mű ékesíti Temesvár szüntelenül változó, korszerűsödő képét. Az egy lakosra jutó zöldterület nagysága tekintetében Temesvár első helyen áll az ország nagyvárosainak sorában, ha azonban aszerint is készülne rangsor, hány lakosra jut egy műalkotás, gondolom, még nem kerülne az élre. Különösen „néptelenek“ a Bega két oldalán sorakozó parkok, kevés a dekoratív térplasztika és a hazai történelem nagyjait, a tudomány, a művészetek és az irodalom hazai és egyetemes kiválóságait megörökítő alkotás. A régebbi Saller-, Vicențiu Babeș-, Eminescu-, Delavrancea-, Eftimie Murgu-szobor mellé az utóbbi esztendőkben csupán kettő társult: az aradi Ion Tolan Grozăvescu mellszobrát a Népparkban, Szakáts Béla Leontin Sălăjant ábrázoló alkotását a kiváló pártaktivistáról és közéleti férfiúról elnevezett sugárúton állították fel. Az Egyetem zárt belső udvaraira is került néhány mellszobor… Ezenkívül még Jecza Péter két műkő-kompozíciója és Victor Gaga egyik szép szobra varázsolja meghittebbé, vonzóbbá öt-hat esztendeje az országos virágkiállítással felavatott Alpinet-parkot… S ezzel kész is lenne a leltár.
Ezt a helyzetet számos tényező magyarázza, s menti valamelyest. Évszázadokon át nem élt a város falai közt, de még a környéken sem, egyetlen szobrász. A később odatelepült művészekben meg a városatyáknak nem volt bizodalmuk. Legalábbis nem halmozták el őket megbízatásokkal, fényes megrendelésekkel. Nincs felállított köztéri szobra Sipos Andrásnak, Gallas Nándornak, Rubleczky Gézának, Romul Ladeának, Szobotka Andrásnak stb. Néhány dombormű, épületszobor, plakett vall csupán legtöbbjük kiváló tehetségéről. Vetró Artúr is csupán Eftimiu Murgu mellszobrát tudhatja szülővárosában. A dolgok állásán az változtatott, hogy másfél évtizede megindult a szobrászok sereglése Temesvárra; katedra várta őket a rajztanárképzőben és a művészeti oktatásban új csapásokat nyitó képzőművészeti líceumban. Már összegyűlt egy kocsiderékra való szobrász, néhányan országos versenyeken arattak babérokat, néhány kiváló alkotásuk már Temesvár látványosságai közé tartozott, amikor megfogamzott bennük a gondolat, hogy elkészítsék a vidék, a Ternes és a Bega határolta tájegység kiváló szülötteinek arcképcsarnokát, szoborgalériáját. A művészi tervek és elképzelések szerint az elkövetkező két-három évben mintegy huszonöt-harminc mellszobor kerülne majd felállításra a korszerűsített Bega-part sétányai mentén, a sétaterek hangulatos szögleteiben… Az első gipszminták, -változatok már elkészültek, a megyei képzőművészeti tárlat keretében a Várbástya külön traktusában kerültek bemutatásra.
A mellszobor kétségtelenül a szobrászat egyik „kényes“ műfaja. Már Rodin beszélt a polgári ízlés silányító, eljelentéktelenítő hatásáról a plasztikának ebben a nagy múltú és igényes ágában. A mellszobor a századfordulón afféle státuszszimbólummá vált: minden nagyiparos, pénzember, főhivatalnok elkészíttette a maga szoborportréját, amelytől elvárta, hogy „a gazdagság és ünnepélyesség álarcába öltözötten” ábrázolja. A portré, a mellszobor vált a plasztika „legkincstáribb“ műfajává. Csapást mért a műfajra a nonfiguratív művészet erőteljes térhódítása is. A különböző eredőkből, összetevőkből szövődött folyamat azt eredményezte, hogy az utóbbi esztendőkben csak ritka alkalmakkor, csupán esetlegesen készültek nálunk mellszobrok. A temesvári szobrászok terveikkel így lényegében a műfaj rehabilitálására, megújítására is vállalkoztak.
Jecza Péter művészi pályája indulásától kezdve a stilizált, majd konstruktív elemekből építkező, elvonatkoztatott szobrászattal párhuzamosan műveli a valósághoz közvetlenül kötődő plasztikai műfajokat is. Még a főiskolán elkészítette például Lázár Mihály, a kommunista hős portréját, a témával továbbfoglalkozva alkotta meg azt a mellszobrot, amelyet a sepsiszentgyörgyi Simeria-negyedben állítottak fel.
Jecza Péter tehetségét dicséri a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-szobor is, amelyet sokan az utóbbi évtized egyik legsikerültebb köztéri állított büsztjének tartanak. De említhetnénk Bölöni Farkas Sándor és Dimitri Pompeiu matematikus szobrát is, a nagy vállalkozás, a „bánsági panteon“ előkészületi lépcsőfokai számbavételekor. A mintakiállításon Jecza Péter két sikerült alkotással szerepelt; mestere, Romul Ladea és Bartók Béla mellszobrát készítette el. Már önmagában is izgalmas feladat: szobrot készíteni egy nagy szobrászról. Jecza Péter a tanítvány tisztelettudásával, odaadásával mintázta meg Romul Ladea szobormását, úgyhogy lehetőleg a mellszobrászat kiváló mestere, a respektált tanár se találjon a „munkában“ kifogásolni valót. A Hét olvasói reprodukcióról már ismerik Jecza Péter Bartók-szobrának régebbi változatát. A végleges formába öntött alkotás több mint egyszerű mellszobor – a jelképes értelmű kompozíció Bartók zenetudósi, zeneszerzői munkásságának lényegét hivatott szimbolizálni: megteremtette a Rendet a zenében…
Gaga Victor már-már mértanivá stilizált síkokból szerkesztette meg Dimitrie Țichindeal portréját, hangsúlyozva, felfokozva ezáltal egyéniségének legfőbb jellemvonását, meghatározó tulajdonságát. Jól sikerült Szakáts Béla Lenau-szobra és Bata Marianov Tiberiu Brediceanuról készített műve is. Orgonás András két szobra közül a Victor Vlad Delamarinát ábrázoló tetszett inkább klasszicizáló puritanizmusával; a Nicolae Ursu-szobor megalkotásában a művész láthatóan nem tudott ellenállni „a fényképszerűség“ átkos kísértésének. Ina Popescu Sabin Drăgoi-szobrán pedig még sok az elnagyolt, a megoldatlan részlet. Két élesen elkülönülő utat követnek a temesvári szobrászok: az idősebbek – iskolázottságuknak, ízlésüknek megfelelően – inkább a minél tökéletesebb hasonlóságra igyekeznek összpontosítani, míg a fiatalabbak a meghatározó arcvonásokon túl sokrétűen kísérlik meg érzékeltetni a modell egyéniségét, munkásságának jellegét… Jecza Péter, Victor Gaga, Szakáts Béla szobrai érdekesebbek, darabosabbak, stilizáltabbak s ugyanakkor kifejezőbbek is. S kíváncsian várjuk a „panteon“ újabb darabjait, a Doszitej Obradivicstól Constantin Daicoviciuig a Bánság minden nagy fiát megörökítő művet.
A szobrászok tiszteletet parancsoló galériája avatta többek között a Temes megyei képzőművészek őszi tárlatát a megszokottnál nagyobb, visszhangosabb eseménnyé. Jó tudni, hogy a vidék jeles férfiainak mellszobraival népesedhetnek be a jövőben a híres temesvári parkok, s Lucia Zamfir, a Temes megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság alelnöke a kiállítást megnyitó beszédében elmondotta, hogy két emlékmű is felállításra kerül a Bega-parți városban, az egyik Dózsa György, a másik Traian Vuia példáját, harcát fogja idézni…
Temesvár pedig nemcsak a parkok, nemcsak a széles bulvárok, hanem egyszersmind a szobrok városa is lesz.
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.
