A temesvári művészek legutóbbi gyűjteményes kiállításán egyik önarcképével szerepelt. Hányadikkal? A kérdésre, azt hiszem, maga a hetvenöt esztendős művész sem tudna pontosan válaszolni. Több mint fél évszázadot átölelő pályáján rengeteg önarcképet festett. Nem valamiféle önimádat, befelé fordulás, énkultusz köti a műfajhoz, hanem a kemény személyiségvizsgálat, a tagolt véleményformálás, a harcos meggyőződés tudatosan vállalt felelőssége. Parancsoló szükség számára, hogy újra és újra szembenézzen önmagával s a szüntelenül alakuló, változó világgal. Arcának kemény vonásai, átható tekintete magán hordja a szenvedéssel és szenvedéllyel megélt élet sztigmáit: a munkásszülők emlékét, az Angyalföldön átkínlódott gyermekkor élményeit, a kenyérre éhezők misztikus megszállottságát, az öntudatra ébredt, egymásra találó nincstelenek megváltó erejét, a felszabadult ember megújulását, teremtő munkaörömét. Újból és újból mérlegre tette lelkiismeretét, hogy eszmék és érzelmek koordinátarendszerében, teljes emberséggel alkosson véleményt a lázas korról, amelynek krónikásává, képírómesterévé szegődött.
Gazdag életművének a portré az uralkodó műfaja, kedvelt munkaeszköze pedig a szén és a kréta. Ritkán vett a kezébe ecsetet, a pasztellt érezte szívéhez és szándékaihoz a legközelebb. Puha tónusokban, áttetszően halvány, néhol már-már légies színekkel lényegítette megdöbbentő képpé, kifejező szimbólumokká a közvetlenül ismert, a gondolatok, az eszmék tűzén töménnyé párolt valóságot. Régebbi műveiből berendezhetnénk a nyomor, a szenvedés, a kétségbeesés, az elesettség kísérteties galériáját, öregek, koldusok, csavargók, munkanélküliek, szerzetesek, vándormuzsikusok néznek ránk megtört tekintettel a két világháború között festett képekről; nem alamizsnáért, részvétért könyörögnek a hunyt fényű szemek, hanem humánusabb létet követelnek vádlón a maguk és társaik számára. A tömeggé rendeződő nincstelenekben, a sztrájkba lépő munkásokban fedezte fel az elhivatottak seregét, akiknek sorába maga is művészként és emberként egyaránt beállt. Műtermében nemcsak szép pasztellképek készültek, hanem mozgósító szavú röplapok is… Új arcú társadalmunkban másfajta témákra lelt a művész; krétarajzok és festmények egész sorában örökíti meg a világos munkacsarnokokat, a tárt karú mezőket, az erőfeszítések és vívódások árán új világot formáló dolgozókat.
Podlipny Gyulát életre szóló hűség köti az expresszionizmushoz.
Sajátosan egyéni stílusa kialakításában döntő hatású volt az első világháborút követő esztendőkben nálunk virágkorát élő irányzat s a Varga Albert temesvári műtermében töltött néhány esztendő. Képeinek nem a gyönyörködtetés az elsőrendű céljuk, hanem az érzelmek provokálása, a megdöbbentés. Kompozícióiról nem hiányzik bizonyos fajta titokzatosság és groteszkség; a nemes sejtelmesség, a torz helyzetek árnyaltabbá, hatásosabbá teszik az „expressziót”, az emberségre szólító mondanivalót. Mégis igaznak, találónak érezzük, amit egykor az Erdélyi Helikon kritikusa. Lakatos Imre írt róla a Barabás Miklós Céh első nagyszabású kiállítása alkalmából: „Podlipny művei előtt nem mehet el könnyen az ember. Meg kell állni itten, mert melódiát hallunk belőlük; ezek a rajzok énekelnek. Ilyen melódiát rajzokból csak igazi művész tud kicsalni, mások rajzai nem énekelnek akkor sem, ha a legharmonikusabb színekkel rakják tele. Podlipny műveiből azonban ömlik a kantiléna. Kis mértékben mér, de az elmélyült ember mértékével, mely befelé a végtelenségig nyúlik.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.
