Az élménybeszámolókra nem kellett sokáig várni. „A helybeli újságok tele vannak a bori menekültekről szóló riportokkal – írta György István Temesváron két kiadást megért könyvecskéjében, amelyben ukrajnai és bori munkaszolgálatos tapasztalatait rögzítette. – Hatezren voltunk a bori bányákban és most derült ki csak, hogy 800-an maradtunk; a többieket részint az SS-alakulatok ölték le tarkólövéssel, részint a partizánok által történt felszabadulás után nem bírták az utolsó őrült ámokfutást tizennégy napig a hegyeken át, míg az oroszokhoz kerülhettek volna. Lemaradtak és újra a németek kezébe kerültek, ahol sorsuk már nem volt kétséges.“
Tolnai Gábor A „Meredek út“ végső szakasza című tanulmányában (Irodalomtörténet, 1969) csak György István Halálra ítéltek című könyvére hivatkozik, nem tesz említést a szerző Temesváron kiadott Fegyvertelenül a tűzvonalban című könyvecskéjéről, amely a Szabad Szó kritikusa szerint az üldözöttek „egyetemes szenvedéseit festi az Oroszországba küldött munkaosztagoktól egészen a jugoszláviai Borig…“.
A költő életének utolsó periódusával foglalkozó tanulmányok még nem hasznosították a Szabad Szóban közölt riportok, élménybeszámolók, a Temesváron megjelent füzetek, könyvecskék adatait, bizonyos összefüggéseket, részleteket élesen megvilágító konstatálásait. Bánáti Miklós Égő gyűlölet, Szüts László Bor, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban és dr. Benkő András Bori víziók című könyvecskéje, valamint a Szabad Szóban megjelent riportok nem módosítják azt a képet, amely a bori táboréletről, Radnóti Miklós kálváriajárásáról, főleg Tolnai Gábor kutatásai nyomán összeállt, de az azon frissiben lejegyzett, megírt és elmondott élmények, tapasztalatok árnyaltabban idéznek meg bizonyos eseményeket, pontosabban rögzítenek egyes momentumokat, mint a későbbi visszaemlékezések.
A foglyok szabadulása után alig pár hónappal nyomtatásban megjelent élménybeszámolók alapján nem nehéz rekonstruálni a Bor környéki táborok lakóinak keserves életét, kétségek közt múló mindennapjaik gyötrelmeit, szenvedéseit. A megdöbbentő dokumentumírásokat olvasva elsősorban azokat a mozzanatokat, vonatkozásokat emeljük ki, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatók a költő életével, amelyek táborverseinek a valóságba gyökerezettségét tanúsítják.
Radnóti Miklós a legembertelenebb realitásból, a teljes kiszolgáltatottság és tehetetlenség fájó érzetével, a felcsillanó remény és a teljes reménytelenség között vergődve gyöngyözte ki klasszikus értékű verseit…
Igaz, a Heidenau-lágerből, ahol a költő is szolgált, senki sem került Temesvárra – a tábor 402 foglya közül, csak 25-30 érte meg a felszabadulást – , de Benkő András és Szüts László a szomszédos Zagubica melletti Bergenz-lágerben lakott, Bánáti Miklós pedig a hírhedt központi Berlin-lágemek volt a foglya, ahol Radnóti is hosszabb ideig tartózkodott, a Szabad Szónak nyilatkozó Dászkál Bélának pedig abból a menetoszlopból sikerült megszöknie, amelyben a költőt is vitték Magyarország felé, az abdai sír felé…
Vácon és Jászberényben kellett jelentkezniük a munkaszolgálatra mozgósított budapestieknek 1944 júniusában. A két bevonulási központban alakultak meg a századok, amelyeknek egy részét hadműveleti területre küldték, nagyobb hányadát pedig ezerötszázas turnusokban az észak-szerbiai bányavidékre irányították.
Bornak már rossz híre volt: több mint háromezer ember már 1943 óta sínylődött a városka körüli rézbányákban. A Kállay-kormány bérbe adta a munkaszolgálatosokat a németeknek. „Háromezerkétszáztíz munkaszolgálatos volt foglalkoztatva Borban 1943. július 19-től 1944. szeptember 7-ig – írja a »régi borinak« számító, 1943-tól ott lévő Bánáti Miklós. – 1944. június 6-tól augusztus 27-ig újabb háromezer munkaszolgálatost hoztak ki – illetve dolgoztattak –, ezeket már tisztán politikai szempontból, kimondottan elpusztítási célzattal.
A munka ürügye náluk még feltűnőbb volt. Számításom szerint átlagban legkevesebb tíz órát dolgoztunk naponta, mert voltak nyolc-, tizenegy, tizenkét órás munkacsoportok is, nem szólva arról, hogy vasárnap is be kellett mennünk körülbelül húsz százalékunknak.
Ez naponta megfelel 1944. szeptember 7-ig, a háromezerkétszáz munkaszolgálatosnál, harminckétezer munkaórának.
A márka átszámítási kulcsa szerint naponta ötvenezer pengőt keresett a magyar királyi államkincstár rajtunk. Évi tizenhat millió pengőt hozott a munkaszolgálatosok kiárusítása az 1944-ben kihurcoltakkal együtt…“
Radnóti Miklóst, akárcsak Szüts Lászlót, Benkő Andrást és György Istvánt is, 1944 nyarán vitték ki Szerbiába. Rozoga, ütött-kopott tehervagonokba zsúfolták be a munkaszolgálatosokat, a hatnapos úton lefekvésre, tisztálkodásra nemigen nyílt alkalom… „A vagonajtót éjszakára lezárták – rendszerint nappalra is…“ – szögezi le tömören dr. Benkő András. „Hat napig tartott az út. A vonal mentén se vége, se hossza már akkor a felrobbantott mozdonyoknak, vagonoknak – összegezte élményeit Szüts László –, a partizánok tevékenysége nem szünetelt. A fegyveres honvéd keretünk külön vagonban utazott és lövésre kész géppisztolyokkal »vigyáztak testi épségünkre«. Ez abból állt, hogy éjszakára ránk zárták a vagonok ajtaját. Nis előtt vesztegelt a vonatunk, a felrobbantott pálya miatt nem mehetett tovább. Éjszakára ott maradtunk – és tőlünk kétszáz lépésre hullottak a szövetségesek támadó repülőgépeinek bombái. Remegtek a vagonok, a légnyomás működött és mi bezárva, tehetetlenül szorongtunk a koromsötét vagonokban, halálra ítélve…“
Az újonnan érkezett munkaszolgálatosokat átmenetileg a bori Berlin-, Brünn-, Dresden- stb. táborokba helyezték el, onnan osztották el őket a hegyek között épült lágerekbe. Hetven kilométeres körzetben számos láger – Laznica, Westfahlen, Röhn, Bregenz, Innsbruck, Heidenau stb. – épült. Radnótiék csoportja egy napot töltött a Berlin-lágerben, 1944. június 2-án teherautókon szállították a 402 embert a Bortól 30 km-re levő Heidenau-lágerbe, Zagubica fölé a hegyekbe. A később érkezett csoportokat – így Szüts Lászlóékat is –, már gyalog vitték a kijelölt táborokba.
„Az újabb csoportok felügyeletére – írja Bánáti Miklós – a Berlin-lágerből vitték a keretlegénységet, testvériesen elosztották a kínzókat, jutott is, maradt is. Már megvolt a recept, megvolt a gyakorlat, hamarosan megismerkedtek az új fiúk is a Berlin-láger hóhérjaival.. “ Radnótiéknak viszonylag szerencséjük volt, Száll Antal, a Heidenau-láger keretparancsnoka, és Turner György parancsnokhelyettes emberséges magatartást tanúsított, nem engedték durván bántalmazni a foglyokat. Az adott körülményeken, munkafeltételeken lényegében azonban ők sem változtathattak. A központi lágerparancsnok, Marányi alezredes pedig, aki „a várva várt új idők megújhodásának“ kezdetét várta a németek magyarországi bevonulásától, nem ismert határt az embertelennél embertelenebb parancsok kiadásában. Napiparancsban követelte meg, például, a bakancsok, a civil sapkák és kalapok, az elemlámpák beszolgáltatását, az értéktárgyak átadását. „zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a lager / őrei…“ – panaszolja fel a költő a Hetedik eclogában.
Milyenek voltak a Bor környéki lágerek? A kérdésre Benkő András füzete így válaszol: „Hegyek között, erdők között zöldre festett deszkaépületek csoportja. Nyolc-tíz barakk: egy láger, öt-hatszáz munkaszolgálatos »otthona«.
A párás hegyi levegő, az erdők eleven illata a kétméteres szögesdrót-kerítésen is eljut hozzánk…“. „A barakktábor sok kellemes meglepetéssel szolgált – írja Szüts László. – Külön épület állt a mosakodás és a mosás fontos kérdéseinek megoldására. Csapok, rendes nagyvárosi csapok, ötven-hatvan darab a mosdóhelyiségben. És a csapokból ragyogó sugárban folyt a tiszta víz. A másik helyiségben a tusok és mellettük a kazánház – fertőtlenítő berendezéssel egybekötve. Az egész tábor területén villany – saját áramfejlesztővel –, meg kellett csodálnunk ezt a sok kultúrát, itt fenn a hegyek között, harminc kilométer távolságra emberlakta helytől…“ „Villany, melegvíz, szögesdrót…“ – teszi hozzá fanyarul Benkő András. A táborok korszerű berendezése Szüts Lászlóékban mégis optimizmust öntött: „Nem lehet, hogy ilyen elszállásolást adjanak embereknek, akiket meg akarnának ölni.“
A táborok azonban minden felszereltségük ellenére nem biztosítottak emberséges feltételeket a munkaszolgálatosok számára. A barakkok zsúfoltak voltak, a háromemeletes fapriccsek között félméteres sem volt a távolság.
„Valósággal artistának kellett lennie, aki fekhelyét meg akarta közelíteni – írja Bánáti Miklós. – Kúszva, mászva, a leglehetetlenebb módon kellett közlekedni.“ Sok lágerben csak egyszer egy hónapban engedte meg a keretlegénység a fürdő használatát a munkaszolgálatosoknak, szappant általában nem osztottak, ruhamosásra ritkán nyílt lehetőség. A táborokban, főleg amelyekben előbb hadifoglyok laktak, elszaporodtak az élősködők. „Csupasz deszkákon fekszünk – olvashatjuk a Bori víziókban –, a szalmát ki kellett hordani, a bolhák, tetűk miatt…“ „Beférkőzött hozzánk egy gyilkos ellenség – írja Bánáti Miklós is –, a tetű, ennek is a szörnyebb fajtája, a ruhatetű. Már említést sem teszek poloskáról, bolháról, légyről, egérről. Lesoványodott, meggyötört testünket még ez is marta, tépte, vérünket szívta. Nem volt ritka eset, hogy ebből kifolyólag tetűmérgezést kaptunk, fekélyes, gennyes sebek borítottak bennünket. A kötőszövet-gyulladások ezrei fordultak elő nálunk, amelyek óriási fájdalommal jártak és munkaképességünket, ellenálló erőnket rohamosan csökkentette.“ A boriak vallomásainak elolvasása után mélyebb visszhangot kapnak a Hetedik ecloga sorai: „Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák / ostroma meg-megújult, de a légysereg elnyugodott már.“
„Rémhírek és férgek“ közt éltek a munkaszolgálatosok és a különböző nemzetiségű hadifoglyok. De nemcsak rémhírek keringtek a lágerekben, eljutottak bizonyos értesülések a világpolitika, a háború eseményeiről is. Értesültek például a szovjet hadsereg előretöréséről, a szövetségesek szicíliai és franciaországi partraszállásáról, a Hitler elleni sikertelen merényletről… Voltak ugyanis a munkát irányító Todt-szervezet tagjai közt olyanok, akik odaadták a foglyoknak a Belgrádban megjelenő Donauzeitungot, s hoztak híreket azok a szerb munkások és árusok, akiknek bejárásuk volt a munkatelepekre. A foglyok között voltak, akik tudtak valamelyest szerbül – Radnóti is hozzálátott a nyelv megtanulásához –, s a helybeliek, elsősorban a műszakiak között is, akik beszéltek németül… Az egyes táborok között is cirkuláltak a hírek. A foglyok aránylag rövid idő alatt tudomást szereztek arról, ami Borban és a környező lágerekben történt. A sokszor idézett Szüts László írja Bor című „regényében“: „A helyi viszonyokról, az itteni állapotokról rendszeres tájékoztatókat kaptunk. Az országúton állandó volt a teherautó-forgalom. Ezek látták el a bori központból élelemmel és anyagokkal a hegyi táborokat. A sofőrökön kívül mindegyik autó meg volt rakva bajtársakkal, lentről, Borból azok közül akik már egy éve voltak itt… A bori kocsikísérő bajtársakkal itt-ott alkalmunk volt beszélni.“ A kocsikísérőktől értesültek arról, hogy a bori központi lágerben embertelenebbek a viszonyok, mint a hegyi táborokban, tőlük értesültek a szaporodó balesetekről, a sikertelen szökési kísérletekről, a halálos ítéletekről, a kivégzésekről, a Wehrmacht-katonák megjelenéséről… A foglyok minden jó hírt – még a képteleneket is – bizakodva és reménykedve fogadták, miként reményekdve tekintettek fel a lágerek fölött elhúzó szövetséges repülőgépekre is.
S kétségek között várták a postát, az otthonról érkező híreket. A tábori levelezőlap felbecsülhetetlen értékű kinccsé vált. Meggyőződésem szerint nemcsak a versek rövidsége, tömörsége miatt írta Radnóti Miklós utolsó alkotásai fölé a Razglednicák címet hanem ezzel is jelezte azt a rendkívüli szerepet, amelyet a kétrét összehajtott, sárgaszínű kartonlapok a foglyok életében betöltötték; azok jelentették „az egyetlen érintkezési lehetőséget az otthonnal…“. Fontos eseményként említi Szüts László: „… szenzáció színesítette meg az egykedvű napokat. Tábori levelezőlap-nyomtatványokat osztottak ki, válaszlapokkal. Lehet írni! Haza! Mindenki írhatott egy lapot. Szigorú utasításokat kaptunk, hogy mit szabad írni és mit nem. Hogy hol vagyunk és milyen a bánásmód, azt nem. Hogy jól vagyunk és nincs semmi bajunk, azt igen. És meg kellett írni, hogy válaszolni csakis a hozzáfűzött válaszlapon lehet, hogy ne írjanak az otthoniak semmit, amit a cenzúra kifogásolhat, mert akkor nemcsak hogy nem kapjuk kézhez, de még ki is kötnek ráadásul – és ne írjunk sokat és ne írjunk sűrűn, mert esetleg a cenzúra olvasatlanul eldobja.“ „Napokig fogalmazzuk, szövegezzük, javítgatjuk, hogy az engedélyezett néhány sorban mindent leírhassunk – rögzítette élményeit Benkő András –, a szeretetünket, a féltésünket, a vágyódásunkat és aggódásunkat. Megnyugtatást, noha nyugtalanok vagyunk, vigasztalást, bár vigasztalanok vagyunk… Kevés reményünk és sok aggodalmunk kíséri a sárga lapokat, visszajut-e hozzánk az egyelőre üresen maradt válaszlap, s vajon milyen rémségekkel szántja tele az otthon maradottakra váró könyörtelen végzet. Hasonló hangulatban írhatta Radnóti a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez című verseket.
Bort alig húsz kilométer választotta el a bolgár határtól, s mintegy hetven Romániától, amely az augusztus 23-i sikeres fegyveres felkelés után a hitleristák ellen fordította fegyvereit. A romániai események döntően befolyásolták a bori munkaszolgálatosok és hadifoglyok sorsának alakulását. Augusztus végén az összes táborokban megszűnt a munka, amit lehetett, szétromboltak, majd megkezdték a levonulást a bori táborokba. Kerek egy hétig tartott a hegyi táborok levonulása… A Heidenau-láger lakói 1944. augusztus 29-én a déli órákban indultak el gyalog, erőltetett menetben Bor felé. Félúton éjszakáztak, s augusztus 30-án ugyancsak a déli órákban léptek be a központi láger kapuján. Radnótiék két hetet töltöttek a Berlin-láger közelében épült Brünn-lágerben… Több mint hatezer munkaszolgálatost zsúfoltak össze a bori táborokban. Radnóti itt adta át Röhn-lágerbeli fogolytársának, Szalai Sándornak, Szerbiában írt versei másolatát, kivéve a Gyökért és az első Razglednicát… Szeptember 10-én, vasárnap, a napos felszólította a munkaszolgálatosokat. hogy jelentkezzenek azok, akik menetképtelennek érzik magukat.
Dr. Molnár orvoszászlós szeptember 16-án tartotta meg az orvosi vizitet, s a délután ötkor megtartott sorakozón Temesi zászlós, a Berlin-láger parancsnoka azt mondta, hogy azok, akik menetképtelennek érzik magukat, az orvosi vizsgálat eredményétől függetlenül, álljanak ki… „Az úton ha valaki lemarad. agyonlövik – idézi szavait Bánáti Miklós –. jól gondolják meg a dolgot.“ Elenyészően kevesen mertek kiállni. „Ez lelkileg érthető volt, gondolták, csak el innen ebből a pokolból, ebből a siralomvölgyből, ebből a vér- és könnyáztatta lágerből, rosszabb már nem jöhet.“ Pedig, miként a későbbi események tanúsítják, az útra vállalkozókat várta a kegyetlenebb sors. A szeptember végén induló csoportot kiszabadították a partizánok, október 3-án pedig Bor és környéke szabad volt.
Szeptember 17-én éjjel két órakor indult el az első menetoszlop, amely a Berlin-láger régebb kintlevő lakóiból és az 1944-ben érkezettek egy csoportjából állott. Az „első lépcsővel,“ amely mintegy 4000 emberből állott, hagyta el Bort a Heidenau-láger is. Az út már az indulásnál nagyon viszontagságosnak ígérkezett, az első hetven kilométert emelkedőnek, hegynek felfelé kellett megtenni. Az első napra 45 kilométeres szakasz, a továbbiakban 30 kilométeres átlag volt előirányozva. Az elmaradókat puskatussal ösztönözték szaporább lépésre a keretlegények. A sorból kilépni nem volt szabad. A tisztek egy része azonban közömbös volt, Dászkál Béla szerint körülbelül kétszázra téhető azok száma, akik Pancsováig egérutat nyertek. Titel után kezdődött el a vérengzés. Páll zászlós hasba lőtt egy munkaszolgálatost, aki pár lépésre letért az útról, hogy vizet merítsen“.
„Cservenka, 1944. október 6“, olvassuk a Razglednicák második darabja alatt. A község, amelyben a vers született, a bori munkaszolgálatosok első csoportjának szomorú állomása. Itt adta át Pataki főhadnagy, a menetoszlop parancsnoka SS-alakulatoknak a munkaszolgálatosokat. Még aznap délután öt órakor elindítottak egy csoportot –
Baja felé. Bánáti Miklós értesülései szerint a Cservenka és Baja közötti úton négyszáz munkaszolgálatost vertek agyon az SS-legények, a többieket pedig a bonyhádi réten legéppuskázták. A cservenkai „Szent Bertalan éjszakája“ nyolcadikán, vasárnap éjfél felé kezdődött. A németek húszas, majd negyvenes csoportokban a téglagyári gödrökhöz cipelték a munkaszolgálatosokat, s pár méterről leadott tarkólövésekkel egykettőre megtöltötték a harminc méter hosszú sírgödröt.“ A honvédkeret jobb érzésű tiszttagjai hiába tiltakoztak a német alakulatok parancsnokságánál. Baján már csak 1633 munkaszolgálatost adtak át az SS-legények a magyar parancsnokságnak, ahol huszonötöt kórházba utaltak. A többieket pedig „a rácsnélküli börtönbe“, a Veszprémtől nyolc kilométerre levő Szentkirályszabjára irányították. Itt várta őket Marányi alezredessel az élen a bori honvédkeret… Két hetet töltöttek a szentkirályszabjai gyűjtőtáborban.. Itt írta Radnóti Miklós az utolsó versét, a negyedik Razglednicát, 1944. október 31-én, egy nappal az Alvó tábor (Hetedik ecloga) és A la recherche… nyomtatásban való megjelenése után. Az élmény több mint három hét óta kísérte: Tolnai Gábor kutatásai szerint október 6-án Ószivácon közvetlenül Radnóti mellett ölték meg Borsi Miklós munkaszolgálatost… „Tarkólövés. – így végzed hát te is, – / súgtam magamnak…“ Előérzetében, sajnos, nem csalatkozott. A kéthetes szentkirályszabjai vesztegzár után a menetoszlopot elindították Németország felé. Az utat már nem bíró költő huszonkét társával együtt a Győr melletti Abdán kivégezték, 1944 novemberének elején…
Mindössze harmincöt éves volt. Radnóti Miklós, miként Fábry Zoltán a költőről írott esszéjében nevezte, a költészet vértanúja volt. Mártírsorsa beteljesülésének utolsó stációit kísérelte meg – ismert és eddig ismeretlen dokumentumok alapján – újból bejárni szabálytalan riportunk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.
