Dokumentumriport a bori munkaszolgálatosokról és Radnóti Miklósról
Miután Balogh Edgár besorolt a lexikonírók szabadcsapatába, szóban és írásban többször a lelkemre kötötte azt az alapelvet, amelyhez állandóan igazodnunk kell, hogy nem szabad megelégednünk az egyes írók életére és munkásságára vonatkozó adatok szorgos összekapirgálásával, hanem el kell olvasnunk és érdeme és jelentősége szerint értékelnünk kell minden olyan szépirodalmi művet, tudományos értekezést, amely az utóbbi ötvenhat esztendőben nálunk magyar nyelven megjelent! Mivel ennek az elvnek szerettem volna minél maradéktalanabbul eleget tenni, bizalmára rászolgálni, gyűjteni kezdtem a Bánságban megjelent könyveket, a különböző jellegű és rendeltetésű kiadványokat. Különösen azok után a lapok és könyvek után vadásztam és vadászok, amelyek valamilyen oknál fogva hiányoznak a megyei könyvtár állományából. A temesvári antikvárium segítőkész munkatársai és kedves nyugdíjas újságíró ismerőseim jóvoltából meglehetősen rövid idő alatt aránylag sok régi újság- és folyóiratpéldány, valamint jó néhány helyi kiadású könyvecske került a birtokomba. A több mint három esztendeje megkezdett kutató- és gyűjtőmunka juttatta kezemhez a „boriak“ Temesváron megjelent könyveit, füzeteit is.
A Kostyala Árpádnétól ajándékba kapott újságkivágás-kötegekben pedig ott szerénykedett a Déli Hírlap utolsó számának az az oldala is, amelyen Költők a szögesdrót mögött címmel összeállítás jelent meg „a bori deportáltak verseiből“.
Be kell vallanom, hogy sem a barnabetűs újságoldalnak, sem a szerény külsejű füzeteknek nem szenteltem különösebb figyelmet, több okból sem tulajdonítottam nekik rendkívüli jelentőséget. A temesvári Litera nyomdabetűivel a felszabadulást közvetlenül követő hónapokban napvilágot látott könyvek szerzőiről hosszas utánajárással sem sikerült biztos adatokat felderítenem. Apránként tudtam meg, hogy az észak-szerbiai munkatáborokból szabadult deportáltak, akik között írók és újságírók is voltak, alig fél évig tartózkodtak Temesváron, ahonnan otthonaikba – jórészt az időközben felszabadult Magyarországra – távoztak… Úgy véltem, hogy a Bor környéki lágerekből szabadult munkaszolgálatosok azon frissiben papírra vetett élménybeszámolóit ismerik és számon tartják a korszakkal foglalkozó történészek, s főleg a Radnóti Miklós életének és munkásságának feltárására vállalkozó irodalomtudósok. Joggal hihettem, hogy a két Radnóti-verset is közlő Déli Hírlap-összeállítást immár jelentősége szerint ismertették és méltatták a hazai és külföldi irodalmi lapok… Hosszú ideig tehát abban a hiszemben éltem, hogy a „boriak“ már nem kínálhatnak semmilyen „szenzációt“ sem az újságíró, sem a bennem motoszkáló irodalomtörténész számára. Radnóti tragikus sorsának leglelkesebb kutatója, az „erőltetett menet“ fontosabb szakaszainak újra-bejárója, Tolnai Gábor ébresztett rá – közvetve, persze –, hogy értékes, eddig feltáratlan, a Radnóti-kutatás által nem vagy alig ismert kiadványok, lapkivágások kerültek a birtokomba.
A Radnóti Miklós életével foglalkozó irodalomtörténészeknek eddig is tudomásuk volt arról, hogy a költő az észak-szerbiai lágerekben írt tíz verse közül ötnek a másolatát még Borban, 1944 szeptemberében átadta dr. Szalai Sándornak arra az esetre, ha maga nem kerülne haza. Szalai juttatta el ezeket a verseket az 1946-ban kiadott posztumusz Radnóti-kötet, a Tajtékos ég szerkesztőihez, így jelenhettek meg azok az abdai sír feltárása, a meggyilkolt költő testének exhumálása előtt.
A tíz táborvers kéziratát, a híressé vált „bori noteszt“ a halott költő zubbonyának zsebében találták meg. A Razglednicák és a Gyökér című versek csak 1948-ban jelentek meg kötetben, a Trencsényi-Waldapfel Imrétől sajtó alá rendezett gyűjteményes kiadásban. A költő életének bori időszakát elmélyültén kutató, a még élő egykori fogolytársakat, volt kerettagokat vallomásra bíró, a hegyek közötti szerb településeket felkereső Tolnai Gábor nyomozta ki azt is, hogy a dr. Szalai Sándornak átadott versek 1944 őszén, amikor Radnóti még életben volt, Temesváron megjelentek. Biztosat nem tudott, a részleteket nem ismerte. Értesülései ellenőrzése, a kérdés megnyugtató tisztázása céljából írt Izsák Lászlónak, akitől a régi lapszámok felkutatását, a Radnótira vonatkozó anyagok kimásolását kérte…
„Szalai azon szerencsés boriak sorába tartozott – írta 1972. augusztus 7-i levelében Izsák Lászlónak Tolnai Gábor –, akiket a partizánok felszabadítottak. Felszabadítása után több társával együtt a már szabad Temesvárra került. Társai között több literátus ember volt, mint Justus Pál és Mária Béla. Egy ideig mindhárman Temesvárt éltek, s rendszeresen írtak a felszabadult Románia – tudomásom szerint – elsőnek indult magyar nyelvű napi(?)lapjába, a Szabad Szóba. Szalai Sándor – úgy tudom tőle – itt adta közre az 5 Radnóti-verset, kommentáló, kísérő szöveggel, még októberben, tehát akkor, amikor még élt. (A magam kutatásai szerint 1944. november 9-én gyilkolták meg.)“
Izsák Lászlónak nem volt nehéz kiderítenie – személyes emlékeire is támaszkodhatott –, hogy a felszabadulást követő hónapokban még nem a Szabad Szó, hanem a közel két évtizedes múlttal rendelkező Déli Hírlap jelent meg. Az igazi problémát, nehézséget ellenben az jelentette, hogy a Déli Hírlapnak nincs teljes kollekciója Temesváron. Izsák Lászlónak a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban sikerült megtalálnia a Déli Hírlap utolsó számát, s kifényképeztetnie annak negyedik oldalát, ahol Radnóti Miklós, Mária Béla, Justus Pál és Halász Jenő verseit közölték… A mikrofilmet elküldte Tolnai Gábornak, aki készülő Radnóti-könyvében szándékszik felhasználni a temesvári adatokat, s örömmel fogadta, hogy Izsák László cikket készül írni a Déli Hírlap utolsó számának verses összeállításáról, miután „a témának fontos helyi jelentősége is van“. A cikkírás jogát és feladatát végül Izsák László rám ruházta, s szíves volt rendelkezésemre bocsátani a kérdéssel kapcsolatos levelezést is.
Kostyala Árpád, a Temeswarer Zeitung és a Temesvári Hírlap tehetséges munkatársa tudatában volt a közlemény értékének, amikor a Déli Hírlap utolsó számának negyedik oldalát kivágta és félretette, évtizedeken át megőrizte. Hagyatékából került a birtokomba – és most értékének immár tudatában nem minden megilletedőttség nélkül nyitom szét a gondosan összehajtogatott, megsárgult újságoldalt.
Az egyik felén Görögország kiürítéséről, Ungvár felszabadításáról, a bolgár fegyverszüneti tárgyalásokról, a Tito elleni merényletről, a jugoszláviai koalíciós kormány megalakulásáról számoltak be a hírügynökségi jelentések alapján, s közölték az Angliában élő Thomas Mann nyilatkozatát a németek békevágyáról, míg a túlsó oldalon ott sorakoztak a bori deportáltak versei. Az összeállítást aláíratlan „kopf“ vezeti be, s minden költőről rövid ismertetést is tartalmaz.
A bevezető a bori szenvedéseket idézi, azokat az élményeket, amelyekből a megjelentetett versek fakadtak: a barakk-táborok szögesdrótjai, bunker-kapui mögött ott sínylődtek férges szalmán, összezsúfoltan, a mellükön és hátukon sárga folttal megbélyegzett fiatalok, antifasiszták. Fegyveres német őrök hajtották ki őket hajnalban a kényszermunkára, erdőt irtottak, követ törtek, végtelen töltéseket hánytak fel az izzó napon és a szakadó esőben. S napi tíz-tizenkét órás nehéz munkájukért nem járt más, mint száraz kenyér és valami híg lötty… Az átélt szenvedések ecsetelése után új bekezdést nyitott az összeállítás szerkesztője: „De a szellem erejét nem töri meg se rabság, se erőszak. A bori bánya foglyai között költők is éltek. S lopva, titkon, egy-egy bokor mögött, a munkahelyen, mialatt az őrséget váltották, vagy éjszaka, a pokróc alá bújva, ellobbantott gyufaszálak világánál: versek születtek, a kétségbeesés és a remény, a fogság és a szabadság megrendítő művészi dokumentumai. S ezek azután kézről kézre jártak a táborokban, szájról szájra szálltak a költők szavai.
Erőt és vigasztalást adtak százaknak és ezreknek, akik ugyanabban a szörnyű sorsban sínylődtek. Ezekből a versekből mutatunk most itt be néhányat.
Hisszük, hogy akik e percben szabad emberként egy felszabadult országban olvashatják őket, át fogják érezni, mit jelentett a szabadság mint elérhetetlen, távoli vágyakozás a rabságban szenvedő költők meggyötört, rab olvasói számára.“
A Költők a szögesdrót mögött összefoglaló címmel közölt összeállítás élén Radnóti Miklós versei állanak. „Az első két vers Radnóti Miklós tollából származik – olvashatjuk a versek előtt álló rövid ismertetőt –, aki a József Attila után fellépett haladó költőgárda egyik legkiválóbb, legnevesebb tagja. Harmincnégy éves, tanár és esszéíró. Verseit javarészt a Nyugat, a Magyar Csillag és a Népszava közölte. Hat önálló kötete jelent meg, közte legutóbb egy nagysikerű műfordítás-antológia, »Orpheus nyomában«, kétezer év költőinek verseiből. Radnóti, sajnos, abban a munkatáboros csoportban volt, amelyet a németek szeptemberben elsőnek szállítottak el fegyveres őrizet alatt Belgrád felé, s így a partizánháború és az orosz bevonulás folyamán nem szabadulhatott fel rabságából. E háromezer emberből álló csoport sorsáról egy időben látszólag túlzott, riasztó hírek keltek szárnyra, azóta azonban, így véljük, ők is átkerültek a »napos oldalra« a német erőszak sötét árnyékából.“
Az ismertetés írója reménykedett, mert nem tudhatta azt, amit mi már annyira tudunk: Radnótiék a legsúlyosabb szenvedéseket élték át, hogy a költő már a Dunántúlon menetelt a Győr megyei Abda felé, ahol huszonkét társával együtt kivégezték… Radnóti két verssel szerepelt az összeállításban, akárcsak Mária Béla, míg Justus Pálnak és Halász Jenőnek egy-egy verse jelent meg. A szerkesztők Az alvó tábor és À la recherche című verseket választották ki a Szalai Sándornak átadott öt közül közlés végett.
Az alvó tábor? Ilyen című versről nem tudnak a Radnóti-bibliográfiák. De elég, ha elolvassuk első két sorát – „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este“ – s rájövünk, hogy a Hetedik eclogáról van szó. Valószínű a szerkesztő változtatta meg a címet, a lap olvasótáborának heterogenitására gondolva.
Az olvasók tekintélyes hányada nemigen tudott volna mit kezdeni a Radnóti adta eredeti címmel, A második szakasz negyedik sorában magyarosan írták a „láger“ szót – a bori notesz alapján közölt szövegben „Lager“ szerepel –, s elhagytak néhány vesszőt, írásjelet. Árnyalatnyival lényegesebbek az eltérések az À la recherche két változata között. A Déli Hírlap közölte szövegben a második sor kisbetűvel kezdődik, míg az utolsó előtti szakasz második sorának élén – a véglegesnek tekintett változattal ellentétben – nagybetű áll. A második szakasz hetedik sorában a Déli Hírlapban a „horkolva“, míg a gyűjteményes kötetekben a „riadozva“ határozói igenév minősíti a század alvását.
Az apró változtatások, a szócsere azt bizonyítja, hogy a költő a Szálaitól való elválás után, a közel két hónapig tartó „erőltetett menetben“ is javított a szövegen, tovább csiszolta a már késznek tekintett verset. A Gyökért és az első Razglednicát, amelyeket 1944 augusztusában írt Radnóti, valószínűleg azért nem adta át a többi verssel együtt Szalai Sándornak, mert tovább szándékozott dolgozni rajtuk.
A rá jellemző műgond a halál pitvarában sem hagyta el Radnótit, „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron“ a magyar irodalom olyan remekműveit alkotta meg, mint a Hetedik ecloga vagy a Levél a hitveshez…
Felmerülhet a kérdés: miért nem közöltette Szalai Sándor a Déli Hírlapban vagy az 1944. november 1-én indult Szabad Szóban a birtokában levő többi Radnóti-verset is? A Levél a hitveshez, a Nyolcadik ecloga és az Erőltetett menet kézirata volt még birtokában… Tolnai Gábor 1972-ben a Szerbiában végzett helyszíni kutatásairól írt és a Kortársban közölt naplószerű tanulmányában még azt állapítja meg, minden bizonnyal Szalai közlései alapján, hogy a Nyolcadik eclogát „Szalai Sándor még a költő életében, október végén kiadta más Szerbiában keltezett Radnóti-versekkel együtt, egy temesvári napilapban. S ugyanebből a másolatból látott először napvilágot a Nyolcadik ecloga a felszabadulás után Magyarországon, jóval a »sírnotesz« előkerülése előtt a Tajtékos ég című kötetben.“ Temesváron több hetilap jelent meg a felszabadulás utáni hónapokban, esztendőkben, amelyekben a bori menekültek is írogattak; könnyen megtörténhet, hogy hasábjaikon látott először napvilágot ez a három Radnóti-vers…
És nem ártana átnézni az aradi lapokat sem, talán ott jelentek meg a költemények… Mindenesetre az összeállításban szereplő Mária Béla még később is közölt verseket a Déli Hírlap nyomába lépő Szabad Szó hasábjain, s Justus Pállal és dr. Szalai Sándorral együtt rendszeres cikkírója volt a lapnak. Mária Béla a Miért hallgatnak a magyarországi írók? című cikkében „a reakció éveiben kitermelődött szocialista írók táborában“ Radnóti Miklóst is említi… Mária Béla írása a költő halála előtt négy nappal, 1944. november 5-én jelent meg a Szabad Szóban… Számos cikkben, interjúban idézték fel, mesélték el a bori szenvedéseket, a „Szerbia ormán“ töltött évek, hónapok infernóját. „El fog jönni az ideje annak, hogy a borzalmakat összeírjuk, csoportosítsuk és egymás mellett felvonultassuk – jövendölte Mária Béla Mi a fasizmus? című cikkében. – Hosszú sorban jönnek majd a megmenekültek vallomásai és írásos vádiratai. Fogolytáborok, internáló táborok menekültjei, börtönök, munkatáborok, gettók, deportációs helyek megmaradottai, a gyilkos gázkamrák és az előre megásott tömegsírok ritka túlélői fogják elmondani szörnyű élményeiket. Mindazok, akik még nem fásultak el, és akikből még nem hunyt ki az igazi emberiesség érzése, nem térhetnek napirendre az embertelenség ilyen gigantikus méretű jelenségei fölött.“
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.