A romantikus regények hőseinek rokona. Alakját, sorsát a megélt rendkívüli helyzetek, a nagy találkozások, a szélsőséges fordulatok, a nyugtalan bolyongások, az önként vállalt robinsonság rejtélyessé, egzotikussá színezik; a művészetbe vetett töretlen hit, a megalkuvást nem ismerő elszántság, a hősiesen végzett munka, a fiatalos kitartás pedig mélyen emberivé, igazán nemessé avatja. Századunk első esztendejében jegyezte el magát a művészettel, és kilencvenedik éve küszöbén sem lett hűtlen az ecsethez és a formázóhoz.
Töretlen kedvvel, friss hevülettel alkot, dolgozik… A világvárosok fénye ragyogta be fiatalságát, s immár közel fél százada egyik legvidékibb kisvárosunkban tudja otthon magát. Munkái több ízben is ott voltak a Salon D’Automne és a függetlenek tárlatán, a budapesti Nemzeti Szalon, amelynek kiállításain 1906-ban jelentkezett először, festményeiből 1911-ben gyűjteményes kiállítást rendezett. Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt szerepelt képeivel utoljára a nagy nyilvánosság előtt. Annak idején a Magyarország, a Budapesti Hírlap, az Egyetértés, a Pesti Napló, a Délmagyarországi Közlöny, a párizsi Aurore a legnagyobb elismerés hangján méltatta tehetségét, munkásságát, hogy aztán hosszú ideig teljesen megfeledkezzenek róla a lapok, a kritikusok. A resicai újságban, a Fiamurában s a temesvári Orizontban olvashattunk újabban róla; Bottlik Tibor Krassó-Szörény megye legjelentősebb képzőművésze… A legújabb Művészeti Lexikon csak annyit tud a festő és grafikus Bottlik Tiborról, hogy Vajda Zsigmondnál megkezdett tanulmányait a bécsi és müncheni főiskolákon folytatta, hosszabb ideig Párizsban élt, s a Nemzeti Galéria több rézkarcát őrzi…
Pedig életművének nagyobbik felét a Lexikon által is említett jelentős kiállítás óta eltelt hat évtized alatt alkotta meg. Az impresszionizmusba oltott szecesszió formanyelvének felhasználásával sajátosan egyéni stílust alakított ki, amelyen nemcsak a krassói nép életét, nemcsak a legendák világát, a természet szeszélyes tarkaságát tudta megjeleníteni, szólni tudott korunk munkásemberéről is. Őszinte felelősséggel és tiszta humanizmussal. Nemcsak festőként és grafikusként tette ismételten próbára tehetségét, a szobrászat terén is érdemlegeset alkotott.
Azinara szigetén hadifogolyként mintázta első kisplasztikáit, legutóbbi szoborcsoportozatát egy évvel ezelőtt leplezték le Boksánbánya főutcáján.
Bottlik Tiborról évtizedeken át megfeledkezett a szakma, de remetesorsában is állandóan érezte a boksánbányai vasmunkások szeretetét, megbecsülését, akik elnézték neki a különcködést, a furcsa bohémságot, s alkalmat teremtettek arra, hogy szobrokkal, emlékművekkel népesítse be a gyár udvarát, a főutcát, a sírkerteket. Lakásaik falát pedig a „Művész úr” festményeivel díszítik. Az óvodáskorú gyerekek is tudják, hol lakik. Boksánbánya Bottlik Tibort a magáénak vallja.
Alig akad a Bottlik Tiboréhoz hasonló hajlék. A vadszőlővel sűrűn benőtt deszkabarakk, „a zöld boglya” önkéntelenül Robinson tanyáját juttatja eszünkbe… Bent puritánul célszerű a berendezés, minden a munkát hivatott szolgálni. Több mint negyven évvel ezelőtt azért építette a kis deszkaházat egy gyümölcsöskert mocsaras sarkába, hogy legyen hol kiöntenie két síremléket; anyagi helyzete, a történelmi körülmények arra kényszeritették azonban, hogy bennefeledkezzék. Ma már nem tud és nem akar megválni tőle. A Kulturális Érdemérmet, amellyel a közelmúltban kitüntették, is itt vette át.
Kitartóan dolgozik; még nem mondott el mindent a Berzava menti tájról, a hegyi pásztorokról, az overállos munkásokról, a tarka virágokról, a boksánbányai szép asszonyokról…
– Milyen élmény hatására választotta a művészi pályát?
– A századfordulón a technika és a művészetek forradalma tartotta izgalomban a világot. A műszaki tudományok és a művészetek fejlődése mozgatta meg a pályaválasztás előtt álló fiatalok legtöbbjének fantáziáját is. Magam is gépészmérnöknek készültem. Szüleim támogatták elhatározásomat. Hatodik gimnazista koromban azonban ismeretséget kötöttem Franz Schuster bécsi festővel, aki vakációzni látogatott haza, Fehértemplomra. Vele jártam naponta ki a város melletti ligetbe festegetni. A munka annyira megtetszett, hogy elhatároztam: piktor leszek. A művészetek iránt érzékeny, olvasott édesanyámnak köszönhetően jogász édesapám s a dzsentri-família nem állta útját szándékomnak. Az érettségi után a budapesti Mintarajz Iskolába jelentkeztem, de a felvételi nem sikerült. Vajda Zsigmond magániskolájába kerültem. Hatalmas műterme volt, ahol este tartotta a kurzusokat a sok jókedvű fiatalember és kedves leány számára. Komolyan dolgoztam, jól haladtam, de egy súlyosra fordult hűléses betegség arra kényszerített, hogy kéthónapi tanulás után otthagyjam Vajda Zsigmond intézetét.
A sikertelen felvételi, a csúnya betegség elvette a kedvem Budapesttől, felépülésem után Bécsbe mentem, ahol Hachenberger magániskolájába iratkoztam be. Itt ismerkedtem meg és kötöttem barátságot Pinkas-sal alias Pascin-nel és Canders-szel… 1903 szeptemberében felvételiztem kitűnő eredménnyel a bécsi Szépművészeti Akadémiára, ahol Rudolf Backer osztályába kerültem. A főiskolán az első két évet kizárólag rajzolással töltöttük el, festeni csak harmadéven kezdtek a növendékek… A türelmetlenség, a magániskolákban szerzett ismeretek nem hagytak nyugodni, a nyári vakációkban rendszeresen festegettem. Az egyik nyáron megfestettem ismerősünk, az író Rozsnyai Kálmán arcképét. Baráti és rokoni szálak fűzték ezt a különös embert családunkhoz. Az elkészült képet ősszel megmutattam tanáromnak, aki elismeréssel szólt róla, de azt is megjegyezte, hogy azért ne higgyem magam nagy művésznek… Máskülönben ez a kép sorsdöntő jelentőségűvé vált életemben: az első, amellyel a nagy nyilvánosság előtt szerepeltem, és lényegében a főiskoláról való eltávolításomat vonta maga után.
– Milyen körülmények kényszerítették az Akademie der Bildenen Künste elhagyására?
– Az iskolai törvények szigorúan megtiltották, hogy a növendékek kiállításon vegyenek részt. No, én ezt a törvényt többszörösen megsértettem. Először, igaz, tudtomon és szándékomon kívül. Az egyik ismerősöm, aki épp önkéntes évét szolgálta, elvitte a Rozsnyai Kálmánról festett portrét, hogy megmutassa édesanyjának, aki a Bécs melletti Kietzingben lakott. Körülbelül egy hónap múlva meghívást kaptam a Hagenbundtól a tavaszi kiállítás megnyitójára. A dolog rendkívüli módon meglepett, mert az akadémia hallgatóinak szabad bejáratuk volt minden tárlatra. Kollégáim hozták aztán a hírt, hogy egyik képem – egy teniszütős urat ábrázol! – ott van a kiállításon. Örömöm azonban ürömmel vegyült, féltem, mit fog szólni a dologhoz vezetőtanárom s az intézet igazgatója. A ragyogó fiatal pedagógus megértést tanúsított, nem úgy a rektor, aki mindjárt kicsapással fenyegetett. Csak fogadkozásaimra, amelyekben ismételten ígéretet tettem, hogy nem veszek részt semmilyen kiállításon, engedte el a büntetést. A Künstlerbund Hagen azonban mindig meghívott soronlevő tárlataira. Jó ideig ellenálltam a csábításnak, de aztán csak beküldtem néhány munkát, amelyeket az újságok is sorra megdicsértek. A dicséretből természetesen juttattak a főiskolának is, mely ennyire jó képzést biztosít növendékei számára. Az intézetben – körülöttem! – azonban elszabadult a pokol. Csak a szerkesztőségekkel fenyegetőzve értem el, hogy megengedték ottmaradásomat a tanév befejezéséig. Az utolsó évet Münchenben töltöttem Knirr és Leo Putz tanítványaként.
München, a francia piktúra befolyása alatt levő Bécs után, nagy visszaesést jelentett. Csodálkoztak is a bécsiek, hogy mennyire gyenge képeket küldtem a Hagenbund tárlatára.
– Hét esztendeig Párizsban élt. Milyen élmények fűzik a francia fővároshoz?
– A családban franciás nevelést kaptam, az én művészi indulásom is részben a francia piktúra hagyományaihoz kötődött, Párizs tehát fontos helyet foglalt el álmaim világában. A valóság részben igazolta a képzeletet, de ugyanakkor túl is szárnyalta. Az utcákon bolyongtam, a múzeumokat látogattam, megfordultam néhány magániskolában. Hosszabb-rövidebb ideig mière akadémiák kurzusaira és De Lecluse iskolájába, ahol többek között Lucien Simon, Carol Delvaille, Injelbert és a szobrász Maillol tanított. Rengetegszer betértem a Louvre-ba, de azt mondhatom, hogy az Olympia miatt nem ismerem festményeit, a Milói Vénusz miatt szobrait. Órákig tudtam állni és meditálni e műremekek előtt…
Valójában Párizsban kezdtem hozzá a komoly és rendszeres művészi munkához. Már kiforrott művésznek tartottam magam, kezdetben jórészt csak azért jártam az iskolákba, mert ott lehetett a legolcsóbban modellhez jutni. Életem legtermékenyebb éveit köszönhetem Párizsnak. Sajnos, csak két-három festményem maradt meg abból az időszakból, valamennyit otthagytam a „fény városában”. Az első világháború kitörésekor nem gondoltam arra, hogy sohasem fogom viszontlátni az ifjúságom metropolisát.
Előkerülnek a régi képek: a Gauguin modorában festett Susanne hegedűvel, A faun és nimfa, a párizsi utcák és kávéházak tarka közönségéről rajzolt sorozatok… Néhány képét a Vasárnapi Újság reprodukciói alapján próbáljuk felidézni: Román pásztor, Ünnep a faluban, Bánsági népviselet, Kettős arckép…
„Bottlik Tibor határozott tehetségnek mutatkozik Párizsból küldött képeivel – állapította meg Farkas Zoltán a Vasárnapi Újság 1911. szeptember 17-i számában. – Kétségtelen, hogy jól tud rajzolni az ecsettel, kevés, könnyedén odavetett eszközökkel sokat tud mondani; friss, nem affektált, fiatalosan üde felfogású. Természetesen erősen benne él abban a finom párizsi levegőben, melynek artisztikus hatása és könnyedsége mindenkire rányomja bélyegét, kit sorsa a Szajna-parti városba visz. Természetesen ő is erősen Cézanne hatása alatt áll. Csakhogy nem a groteszk oldalait olvasztja magába, hanem az érdekesebbet, nem utánozhatatlan esetlenségeit, hanem szín- és felületábrázolás-beli erőteljességét. Festési technikája is érdekes, a legújabb párizsi divat szerint nyers, alapozatlan vászonra fest, innét színeinek változatlan frissesége”.
„Biztató tehetség Bottlik Tibor, aki egész kollekcióval szerepel a kiállításon. Kitűnően rajzol, festőien lát, s ügyesen egyszerűsít. Kis leány bábuval című interiőrje színes, kedves dolog, kettős férfiarcképén hatásos a beállítás, Leány az erdőben című képén pedig igen jó a lombok közt beszűrődő napsütés” – szögezte le egy másik lap kritikusa.
– Milyen kiállításokon szerepeltek munkái?
– Az említett bécsi siker után, két-három évig rendszeresen részt vettem a Hagenbund kiállításain. 1906-tól szerepeltem a Nemzeti Szalon tárlatain, 1911-ben már Párizsban kerestek fel a Szalon igazgatói, hogy meghívjanak egy nagyobb kollekcióval az őszi seregszemlére. Tizennyolc festményt állítottam ki, a rajzaimból egy gazdag sorozatot. Párizsban rendszeresen részt vettem a hagyományos őszi tárlatokon. 1910-ben Rippl-Rónai oldalán nem kevesebb mint nyolc magyar művész mutatkozott be a párizsi közönségnek. Néhányszor szerepeltem rajzaimmal a humoristák szalonján is.
1912-ben a függetlenekkel állítottam ki Párizsban… Szépen indult művészi karrieremet azonban kettétörte az első világháború. Arra kényszerültem később, hogy polgári megrendelésre dolgozzak. Portrékat, néha egészen giccses csendéleteket festettem, másoltam a megrendelők ízlése szerint, kiállításon a húszas évek legelejétől az ötvenes évek közepéig nem vettem részt. Akkor buzgó temesvári kritikusok megértették velem, hogy munkásportréim túlzottan „impresszionisták”, hát újra visszabújtam csigaházamba. A megyésítés után több alkalommal is kiállítást rendeztek munkáimból Resicán, néhány festményemet megvette a megyei múzeum.
– Hogyan került Boksánbányára?
– A megnagyobbodott Rotonde megnyitása alkalmából rendezett ünnepségen, amelyre a kocsmáros Libion minden törzsvendéget, így engemet is meghívott, találkoztam utoljára párizsi barátaimmal. Két nap múlva kitört a háború, s haza kellett mennem Fehértemplomra. Nem vonultattak be azonnal, de már 1915-ben nehéztüzérként szolgáltam az olasz fronton, s alig egy évre rá hadifogolyként sínylődtem Asinarán. Szerencsére Perucci, a tábor parancsnoka, a művészeteket kedvelő művelt ember volt, lehetőséget teremtett arra, hogy állandóan dolgozzak.
Kis szobrokat, iparművészeti tárgyakat készítettem elsősorban, amelyeket helyben értékesíteni tudtam. Ott készült munkáimról, persze, csupán néhány megkopott fényképfelvételt őrzök. 1919-ben egy fogolycsere-akció révén kerültem haza Fehértemplomra, ahol a család – tekintve, hogy apámat közjegyzői állásától megfosztották – komoly anyagi gondokkal küzdött. Kereskedősegéd lettem rövid ideig, majd Szabadkán próbáltam – megjegyzem, nem sok sikerrel! – festőként szerencsét; a piktúránál nagyobb problémák foglalkoztatták abban az időben az embereket. Aránylag sok megrendelést kaptam a horvátországi Brodon és Eszéken, amelyeknek legjobb tudásom és tehetségem szerint igyekeztem megfelelni. Festményeim sorsáról azonban semmit sem tudok. Temesvárra kerülve közelebbi kapcsolatba kerültem a két kitűnő művésszel, Gallasz Nándorral és Varga Bercivel, ők szereztek be egy kegyszerkereskedőhöz, kinek szentképeket másoltam, kelyheket, Szűzmáriákat és Józsefeket mintáztam. Mikor már nagyon keserű lett az ott végzett munkától a szájam íze, kivonultam füzesi kisbirtokunkra, s megpróbálkoztam a gazdálkodással. Gyakorlati érzék, rátermettség hiányában hamar felsültem. Mivel már alaposan kitapasztaltam, miként lehet „megélni” a művészetből, arra vetemedtem, hogy hivatalnoknak csapjak fel az egyik boksánbányai bankban. Édesanyám halála után én örököltem a füzesi birtokot. Két aradi ismerősöm személyében arra vitt rá az ördög, hogy könyvterjesztő vállalatot gründoljunk. Az alaptőkét úgy biztosítottuk, hogy bankkölcsönt vettem fel a birtokra. A vállalkozás azonban alig egy esztendő leforgása alatt csődöt mondott, ami azzal járt, hogy megszabadultam a földtől is. Árvább voltam, mint a templom egere. Csodával határos módon kaptam megrendelést néhány nagyobb szabású műemlékre. Nekiestem az agyagnak, a ruskicai márványtömböknek; valósággal megfeledkeztem a világról. A barakk, amelyben jelenleg is lakom, akkor vált otthonommá. Ma már tősgyökeres boksánbányainak érzem magam. A néptanács előtt álló katonaszobor az én alkotásom, az első világháború elesettjeinek emlékére emeltette annak idején a város, akárcsak a gyár udvarán pompázó szökőkút és szoborcsoportozat, amely a Kovácsok címet viseli, két domborművem áll az iskola előtt, Béke című kompozícióm a főutcán. No, s ott van a temető. Egy várost népesítettem be szobraimmal – nagyobb elégtételt művész számára aligha nyújthat az élet.
– Több mint fél százada – a kisebb megszakításokat nem számítva – Boksánbányán él. A nagy kultúrközpontoktól távol, a művésztársak hiányában miként tudott ellenállni a provincializmus kísértéseinek?
– Nézetem szerint a művészeti központokból kikerült művész halálos sebet kap. A társtalanságot, az alkotói légkör hiányát nehéz elviselni, naponta harcot kell vívnia az embernek az igénytelenségre csábító körülményekkel. Példákkal bizonyítható azonban, hogy a világtól elszigetelt művészek is tudnak figyelemreméltót alkotni. Elég talán, ha Segantinit említjük, aki élete jó részét ott töltötte az Alpesekben. De nem tanácsos, ha a magamfajta egyszerű ember a kivételekhez méri magát. Bizonyos fokig, időnként én is megalkudtam a körülményekkel, másrészt azonban erős meggyőződés élt bennem, hogy tanult és alaposan begyakorolt ismeretei sehol sem hagyják cserben az embert. Hinni merem, hogy munkáim bizonyos mértékig tanúi annak a kornak, amelyben élnem adatott. Természetesen a publikumnak, a kritikusoknak a feladata eldönteni, hogy igazam van-e vagy nincs. De jaj annak a művésznek, aki nem hisz önmagában, akiben nem él annak a hitnek a halvány szikrája, hogy tett valamit embertársaiért, a világ jobbulásáért.
– Festőként, grafikusként, szobrászként jelentőset alkotott. Melyik műfaj áll legközelebb szívéhez?
– A kérdésre nem könnyű válaszolni. Véleményem szerint a képzőművészet egyetlen egészet alkot. A műfajok szervesen kiegészítik egymást. Ha belefáradtam a festésbe, akkor szobrászkodva pihentem ki magam. És fordítva. Vagy pedig, ha nagyon kíváncsi voltam valaminek a formájára, megmintáztam, ha pedig a színeire voltam kíváncsi, megfestettem. Csupán addig volt nehéz, amíg rá nem szoktattam a szememet a síkban való látásról a térben való látásra. Ha ezen az akadályon átlép az ember, a többi valójában majdnem egy. Mindennek alapja végeredményben a rajz.
– 1974 februárjában töltötte kilencvenedik életévét.
– Sajnos telik az idő, pedig még rengeteg az elvégzendő feladatom. Amíg kezemet és lábamat bírom, dolgozni fogok. Csupán azt sajnálom, hogy rajtam kívül álló okok miatt nem tudtam minden tervemet kivitelezni. Ha a körülmények a kezemre játszanak, sokkal többet és jelentősebbet tudtam volna alkotni. De nem panaszkodom. Lám, megértem azt is, hogy újra felfedeznek…
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.
