Világszerte reneszánszukat élik az iparművészetek. Nálunk különösen a textilművészet fejlődött páratlanul gyors ritmusban az utóbbi esztendőkben, évtizedekben. Serkentőleg hatottak a textiltervezés erőteljes kibontakozására az ipar, a korszerű építészet, a modern lakáskultúra fokozódó igényei, sokrétű elvárásai, másrészt Jean Lurçat és társainak példája mellett kiváló ösztönző erőnek bizonyult népművészetünk élő öröksége, gazdag hagyományai, amely nemcsak kimeríthetetlen ihletforrásul szolgál, hanem a kipróbált technikai megoldások, eljárások változatos sokaságát kínálja iparművészeinknek. Új textiles nemzedék jelentkezett az utóbbi években, amely egyrészt a népművészet hagyományaira, másrészt a modern törekvések eredményeire támaszkodva, a hazai textilművészet sajátos formanyelvét alakította ki. Ennek az újakra vállalkozó textiles generációnak egyik számottevő tagja a temesvári Jeczáné Bíró Klára.
Főiskolái tanulmányait Kádár Tibor, Ciupe Sarolta és Bene József növendékeként, Kolozsváron végezte. Tíz éve rendszeresen részt vesz a temesvári és az országos díszítőművészeti tárlatokon. Munkáival jelen volt néhány külföldi kiállításon is. Ez év októberében rendezte meg első egyéni kiállítását a temesvári Művészeti Galériában. Szőnyegekkel, butikokkal és grafikákkal mutatkozott be a Bega-parti város művészetkedvelő közönségének. Nem véletlen tehát, hogy beszélgetésünk kiindulópontja épp a többműfajúság problémája.
– Textilesnek tartom és vallom magam. Nemcsak azért, mert textilszakot végeztem a főiskolán, hanem mert szeretem az anyagot – a gyapjút, a selymet. A grafikáim nem is illeszkednek be a grafikai művészetek hagyományos kategóriáiba. Tussal és guassal játszom, mert nem szeretem a fekete nyomdafestéket, miként irtózom a nyúlós olajtól is. Nem festettem egyetlen olajképet sem. Nem vázlatok ezek a rajzok, nem elsietett skiccek, mégis nemegyszer azon kapom magam, hogy grafikáimat nézve a szellemükben készülő szőnyegeket látom. Gondolataim letisztázására, formai törekvéseim kipróbálására, elképzeléseim kikísérletezésére szolgálnak a papírlapok… A körülmények is arra késztetnek, hogy a három műfajt párhuzamosan műveljem. A szövőszék még felállítható egy fal mellé, de a batikoláshoz – főleg ha nagyobb méretű munkákat készít az ember – tágasabb hely kívántatik. A rajzok egy blokklakásbeli szobában is elkészíthetők. Gondoltam arra, hogy csak szőnyegekkel jelentkezzem első egyéni kiállításomon, de féltem az egyhangúság veszélyétől.
Foglalkoztatott egy olyan ötlet is, hogy szigorúan vett iparművészeti tárgyakat – függönyterveket, kelméket, empriméket, sálakat stb. – állítsak ki, de azokhoz sokkal több segédeszközre, más környezetre lett volna szükségem. A témák, amelyek jelenleg foglalkoztatnak, sem engedték meg, hogy az alkalmazott művészetek irányába tájékozódjam.
– A textilművészet műfajai között sem tud egyértelműen választani…
– Jó textiles szeretnék lenni, de hogy melyik műfaj, eljárás hozza meg számomra az üdvösséget, képtelen vagyok felismerni. A batiktechnikához a selyem vonz. Ha majd többet tudok nyújtani ezen a területen is annál, amit a főiskolán tanultam, ha sikerül túllépnem azon, amit eddig alkottam, minden bizonnyal kirukkolok egy batikkiállítással is. A szőnyegszövésben – talán nem ítélem meg túl elfogultan önmagam –, úgy érzem, sikerült megtalálnom a magam útját. Véleményem szerint a tömörség és a természetesség az igazán jó szőnyeg legfőbb követelménye. A falikárpit nem pályázhat a festészet babérjaira, nem varázsolhatja elénk a maga tobzódó tarkaságában a valóságot. Ma már nincs visszataszítóbb, mint a megszőtt festmény vagy a fluoreszkáló színekben rikoltozó cserge. A cserge már nem cserge, ha festett gyapjúból szövik; a természetes színek a modern falikárpitot is nemesebbé, kifejezőbbé teszik. A képzőművészettől sokat tanulhat a mai textiltervező, de ne próbáljon a parasztasszonyoknál naivabbnak, tanulatlanabbnak tűnni.
Az iparművésznek magát kell nyújtania munkáiban, nem válhat innen-onnan kompiláló, ügyeskedő mesteremberré.
Jean Lurçat példánk lehet a megmunkálás minőségében, tökéletességében, de hitvány dolog lenne, ha odaállnánk másolgatni csodálatos madarait, leveleit, ha utánozni próbálnánk éteri színeit…
Szőnyegeimet igyekszem úgy megkomponálni, hogy kerüljek mindenfajta érzelgősséget, hogy árnyalatnyi engedményt se tegyek az olcsó hangulatiságnak. Falikárpitjaimat nem intim légkörű kávézószobákba szánom, hanem levegős előcsarnokokba, a megfelelő perspektívát kínáló tágas termekbe.
Arra törekszem, hogy szőnyegeimnek a dekorativitáson túl jól meghatározott mondanivalójuk legyen, hogy meggondolkoztassanak.
– Ez a magyarázata, hogy kompozícióit körszeletekből, parabolaívekből, párhuzamos nyalábokból szerkesztette meg?
– A mértani formákhoz próbálkozásaim, kísérletezéseim vezettek el, mondhatnám, akaratom ellenére. A formát szeretem addig csiszolni, ameddig tiszta nem lesz. A szőnyegszövés törvényszerűségei is megkívánják az egyszerűsítést. A valóságot csak „stilizáltan“ lehet megszőni. Látszólag egymást metsző körívekből áll a Tánc című kompozíció, de én látni vélem – jó lenne, ha a néző is így érezné! – a szoknyák forgását, a feszes lépéseket, a legények szertartásos figuráit, s hallani vélem a furulyán, a cimbalmon megszólaló ritmusos táncdallamot. A hegyi táncok zárt hangulata mellett, a hegyek, a dombok „összeborulása“ is benne van ebben a kompozícióban, miként kisugárzik belőle, remélem, a magam eredendő optimizmusa is.
– Az egyik szőnyege az Öröm címet viseli. Akár művészi programjának is tekinthetnénk ezt a falikárpitot. Batikjai, szőnyegei, grafikái legjellemzőbb vonása ugyanis az optimizmus, amely a témaválasztásban, a formavilágban egyaránt megnyilatkozik.
– Nem kenyerem a szomorúság, irtózom a tragikus, a háborús témáktól. Az ember az örömben, a boldogságban látja élete értelmét. Amikor magot vet, amikor betakarítja a termést, amikor táncra perdül, amikor száguld, amikor repül, amikor szeret és szeretik… Az életnek ezeket a nagy pillanatait próbáltam megragadni. A Bőségbe például, belesűrítettem mindazt, amit a termékenységről elmondani érdemesnek tartottam. Az érett kalászokat vivő aratók képzetét kelti fel mindenekelőtt a három stilizált női figura, de ugyanakkor virágos májusi faágaknak nézhetem a „kezükhöz nőtt“ formákat. A vonalak nemcsak fölfelé visznek, hanem lefelé, az anyaföld irányába is: a betakarítók mozdulataiban felsejlik a magvetők gesztusa is. A csípők hangsúlyozásával az anyaméh termékenységére próbáltam utalni. Ha valakinek úgy tetszik, a dombok, a hegyek, a barázdák-redőzte szántóföldek találkozását, természetes ölelkezését is beleláthatja ebbe a szőnyegbe. Az élet sajátos teljességét kívánom érzékeltetni. Nem tudom, sikerült-e.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.
