Dávid Gyula pár év előtt megjelent Jókai-könyvében, amelyben az író erdélyi útjait térképezte fel, életművének erdélyi vonatkozásait vette számba, csupán zárójelben említi, hogy az író 1885 októberének első napjaiban Temesváron is járt. A jelen évforduló alkalmat kínál arra, hogy felbontsuk a zárójelet, s részletesen beszámoljunk Jókai temesvári látogatásáról, amelyet emlékezetes eseményként örökítenek meg a Bánság fővárosa művelődési életének krónikái. A magyar színtársulat állandósítása alkalmából rendezett ünnepségekre érkezett Temesvárra a nagy hírnévnek és megbecsülésnek örvendő író 1885. október 2-án. A főispán Ormos Zsigmond mellett kétségtelenül nagy szerep jutott meghívásában a frissen kinevezett fiatal színházigazgatónak, Gerőfy Andornak is. Gerőfy Andor már előzetesen kapcsolatba került Jókai Mórral, aki aztán, a korabeli lapok tanúsága szerint, többek támogatását kérte Gerőfy direktorrá választásához. Sokan pályáztak ugyanis a temesvári színház vezetésére, s a városatyák többszöri ülésezés után sem tudták rászánni magukat a végleges döntésre, míg végül a néhány hónapos huzavonának Jókai levelei véget vetettek.
Jókai Gerőfynek ígérte meg, hogy prológust ír, és személyesen részt vesz az évadnyitó előadáson. Az új igazgató szeptember 13-án a helybeli lapokban közzétett közleményében, mely a társulat névsorát és a szezonban színre kerülő darabokat ismertette – hírül adta, hogy „az első megnyitó előadásra Jókai Mór… volt szíves a prológust megírni, ki személyes megjelenésével is emelendi az ünnepélyes előadást“.
Fokozott érdeklődés előzte meg a színházi szezon megnyitását, Jókai temesvári látogatását. Bizottságot szerveznek Jókai ünnepélyes fogadtatásának előkészítésére, amelynek a polgármester, Telbisz Károly lett az elnöke. A prológus körül azonban kellemetlen bonyodalmak keletkeztek, mert három nappal a temesvári évadnyitó előadás előtt teljes terjedelmében megjelent. A legmélyebb felháborodás hangján számoltak be a példátlan esetről a temesvári lapok, „aljas betyárfogásnak“ minősítve a Pesti Hírlap eljárását, amely „minden irodalmi tisztesség arculütésével tárcatöltelékül, mint valami bitang jószágot, szóról szóra hozta a címénél és rendeltetésénél fogva egyaránt alkalmi, tehát hacsak nem üzleti piszkos célból, előbb másként abszolúte nem közölhető dolgozatot, megfosztva így egy kulturális és nemzetiségi nagy ünnepet sikerének és hatásának legszebb részétől“. A Színügygyámolító Egyesület tagjai és sok újságíró Gerőfy Andort gyanúsította, az újsütetű direktor pedig azzal mentegetőzött, hogy „valami gazember lopta el tőle és adta el jó pénzért irodalmi kufár célokra“ Jókai alkalmi versét. Érveivel azonban nemigen sikerült meggyőznie a gyanakvó temesváriakat.
A zavaró momentumok ellenére Jókai látogatása és az állandó magyar színtársulat bemutatkozása igazán ritka eseménynek ígérkezett. A helybeli újságokban szembetűnően megszaporodtak a Jókaival foglalkozó írások. Ismertetéseket közöltek Jókai legújabb könyveiről. Különös véletlen, hogy épp abban az évben jelent meg Jókainak az a két munkája, amelynek cselekménye Temesvár közeli szomszédságában játszódik: a Cigánybáró és Az arany ember színpadi változata. A véletlenből azonban tőkét kovácsoltak a hajdani temesvári újságírók. Áldor Imre lapja többek között közölte a Vasárnapi Újság nyomán Jókai Királyéknál című írását. Ugyanakkor Jókai életéről és munkásságáról Visi Imre tollából jelent meg lírai hangvételű ismertető a lap tárcarovatában, míg az 1885. október 3-i számban kolumnás vezércikk köszöntötte a „költőfejedelem“ megérkezését. Érdemes idézni a cikk utolsó passzusát: „fölemelt fővel állíthatjuk, hogy szebb és teljesebb diadalünnepet mint itt most Jókai… sehol és soha nem ült, mert nálunk… minden más omlatag és hervatag külsőségnél megkapóbb ékesszólással az a tény hirdeti az ő érdemeit és jelentőségét, hogy… magyar, német, szerb és román ajknak a legtisztább lelkesedésből fakadó égbetörő és egetverő ezen rövid unisonójában: „ÉLJEN JÓKAI MÓR!“
Az állomáson Jakabffy Pál a Színügygyámolító Egyesület nevében köszöntötte az írót. Jókai rögtönzött beszédben válaszolt, majd Telbisz Károly polgármester oldalán kocsin a vármegyeházára (ma az Agronómiai Intézet központi épülete) ment, ahol Ormos Zsigmondfő ispánnál szállt meg. Az útvonalon hatalmas tömeg sorakozott fel, amely lelkesen éltette Jókait, azonban a tiszteletadás Temesvárhoz leginkább illő megnyilatkozása véleményünk szerint az volt, hogy amerre a menet elhaladt, meggyújtották a villanylámpákat… Kerek egy esztendeje alkalmazták Temesváron – első ízben Európában – a villamos áramot utcai közvilágításra… Villamos kivilágítás mellett rendezték meg az ünnepi vacsorát is, amelyet a főispán adott a vendég tiszteletére. A Filharmóniai Társaság énekkara, Novacsek Márton karmester vezényletével, hangulatos szerenáddal lepte meg Jókait. A rövid hangverseny műsorán Liszt Ima csata előtt című szerzeménye és az Elbúsulom én magamat és a Szabadságdal című kórusművek szerepeltek. Ez utóbbi annyira megtetszett Jókainak, hogy megismételtette, majd köszönetét mondott a dalosoknak: „Lelkem mélyéből üdvözlöm Önöket, mint a filharmóniai egylet tagjait. Egyletük címe azt jelenti, hogy Önök az összhangzatot szeretik. Nagyrabecsülöm ezt, mert éppen Temesvárott, hol annyi vallás és nemzetiség van, szükség van az összhangzatra, az összetartásra, ápolják és fejlesszék Önök továbbra is az összhangzatot…“
Másnap délelőtt részt vett a városi közgyűlésen, amelyen Ormos Zsigmondot köszöntötték főispáni kinevezésének tízéves évfordulója alkalmából. Ez alkalommal leplezték le a Bánság művelődési intézményeinek megteremtéséért oly sokat tett író és politikus „hivatalos arcképét“, amelyet id. Vastagh György festett. Az ünnepi ülésen Jókai Mór is felszólalt. A nagy jelentőségű esemény, amely Jókait valójában Temesvárra hozta, 1885. október 3-án, szombaton délután ötkor vette kezdetét a színház nagytermében. A Bánság viharos múltjának nagy alakjait megidéző, a színművészek sokrétű feladatait szép példázatokkal felvázoló „előhangot“ Gerőfy Andor igazgató mondta el. A verses prológus hangsúlyozta a népek közötti megértés parancsoló szükségességét, szólott az egymás iránti rokonszenv ápolásának feladatáról, a kölcsönös tiszteleten alapuló testvériség megvalósulásának feltételeiről:
„Talán oltárhely, templom lesz e hely,
Hol együtt áldozunk, testvéri szívvel.
S a szépnek, jónak, nagynak hittanát
Hirdetjük és bevesszük szíveinkbe.”
Az előadást követő vacsorán a színtársulatot méltató pohárköszöntőjében is erről szólt: „Minden taps, mely a színház termében elcsattan, túlhangzik a város határán: minden siker, mely itt kivívatik, egy bizonyság arra, hogy itt minden nemzetiség egy és elválaszthatatlan ott, hol műveltségről, közügyről van szó… Soha egy nap sem feledkezzenek Önök meg e nagy feladatukról. Aknázzák ki tehetségeiknek minden kincsesbányáit; tegyenek félre minden kicsinyeskedést, ami más helyzetben e pályakörben otthonos; az idegent becsüljék meg és tanuljanak tőle; a tapsot ne elbizakodásul, de buzdításul vegyék, még jobbat alkotni.“ Az első messze hangzó taps, persze, akkor csattant fel, amikor Gerőfy direktor előadta az alkalmi prológust… Jókait a teremben, majd a színpadon ünnepelte a közönség, ahol Nagy László városi tanácsos hatalmas babérkoszorút adott át „a könnyekig megindult költőnek“.
Az ünnepi vacsorát a Vigadó nagytermében, a Temesvári Állami Magyar Színház mai hajlékában rendezték meg, több mint kétszáz meghívott részvételével.
Az eredeti tervek szerint Jókainak vasárnap délelőtt kellett volna elutaznia, de a temesváriak lépten-nyomon megmutatkozó szeretete, ragaszkodása ott-tartózkodásának meghosszabbítására késztette. Részt vett a főispán díszebédjén, fogadta a színtársulat tagjait, majd megtekintette a Városligetet, ahol a 29. gyalogezredzenekara muzsikált tiszteletére. Este rendezték a búcsúvacsorát, amelyen a színtársulat tagjai és Temes megyei írói, tollforgatói vettek részt. Jókait Dobó László megyei főjegyző búcsúztatta. Népes társaság kísérte ki Jókait az állomásra, aki a vonat indulásáig mulatságos adomákkal szórakoztatta lelkes temesvári híveit.
Az eseményről beszámoló krónikás a következő sorokkal fejezte be patetikus hangvételű tudósítását: „… a szívekbe úgy bevésődött itt Jókai alakja és emléke, hogy generációk fognak elmúlni, míg a lezajlott néhány óra édes mámora szétfoszlik, s míg ismét megszokjuk, hogy ő többé nem egészen és nem kizárólag a mienk.“
S valóban nem lettek hűtlenek a temesváriak Jókaihoz. Gerőfy társulata, az alkalmi ünnepi előadás után, egymás után vitte színre Jókai új színműveit: Az arany embert és a Fekete gyémántokat. A sikeres produkciók és Jókai pártfogása ellenére Gerőfy Andor igazgató alig kéthónapos működés után, előzetes tartozásai miatt megbukott, és a temesvári lapok decemberben már Jókai Mórhoz címzett „nyílt jelentésekben“ számolnak be pártfogoltja „erkölcsi és művészi haláláról“… A neheztelő hangok azonban hamar elnémultak. A lapok hasábjairól továbbra sem hiányoznak az átvett Jókai-írások, Krecsányi társulatának műsorán pedig évtizedeken át rendszeresen ott szerepeltek Jókai színpadi művei. (Különben a Krecsányi társulat előadásain léptette fel Jókai 1901-ben második feleségét, Nagy Bellát, az előadások azonban a jogakadémisták tüntetései miatt botrányba fulladtak.)
Valóságos Jókai-kultusz fejlődött ki Temesváron, a Bánságban. Oravicán, Báródi Károly együttese egy Jókai-színműciklus bemutatásával költözött be a színház új épületébe. Füredi Károly színigazgató a dunai Oszlrov-szigeten készült bemutatni egy előadássorozat keretében Jókai darabjait, természetesen mindenek előtt Az arany embert… Temesvár díszpolgárráválasztotta 1893-ban Jókait, és utcát nevezett el róla.
Az író halála, majd az egymást követő évfordulók ismételten alkalmat nyújtottak a lapoknak a színháznyitó „előhang“ teljes vagy kivonatos újraközlésére, Jókai bánsági kapcsolatainak számbavételére. Különösen gazdag tartalommal jelent meg a Temesvári Hírlap 1925. február 19-i száma, amely Draskóczy Ilma, Bach Gyula, Osztie Andor, Kalotai Gábor írásai mellett közölte Jókai Az utolsó csatár című „beszélyének“ addig meg nem jelent változatát is, A Temesvári Hírlap hasábjain látott napvilágot első ízben Jókainak Vörösmarty temetéséről írott beszámolója is, amelyet egy kis levél kíséretében egyik erdélyi ismerősének küldött, és akinek az örököse aztán Galambos Sándor temesvári könyvkereskedő közvetítésével bocsátotta áruba. A könyvárus adta át közlés végett a lapnak az értékes kéziratot.
Ugyancsak a Temesvári Hírlap tette közzé 1925. január 18-i számában Jókai Mór Majtényi Flóra fiatal költőnőhöz 1853. január 22-én írott levelének teljes szövegét, amelyben kéziratot kért „olyan félőn, olyan áhítattal, mintha szerelmet kért volna“ lapja, a Délibáb számára. A levél az irodalomszervező Jókairól vall: „… nekem egyedüli érdekem irodalmunk felvirágoztatása, s legtisztább örömem egy szép tehetségnek tért nyithatni, melyben szelleméhez méltó helyet foglalhasson el, s azon ösztönben, mely engem minden szép jövőt ígérő ifjú költői kedély felkarolására indít, van valami a családi érzelemből, – megszoktam az ifjú irodalmat úgy tekinteni, mint testvéreim körét, kiket én, mint idősebb testvér, buzdítok, ha csüggednek, – védek, ha bántanak, – kibékítek, ha egymásra neheztelnek.”
Minden irodalmi szerkesztő programjában helyet kaphatnának Jókai e sorai: igazuk, több mint százhúsz esztendő múltán az óarany fényével ragyog.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.