Az összehasonlító néprajztudomány kérdéseiről
Harmadízben rendezték meg október utolsó hetében Temesváron a folkloristák és a néprajz-filmesek nemzetközi szemináriumát a helybeli Egyetem és a Nicolae Ursu Folklórkör védnöksége alatt. Az ország egyetemi városaiból összesereglett jeles hazai szakemberek mellett számos külföldi etnográfus és filmes vett részt a háromnapos találkozón, amelynek műsorán tudományos előadások, filmbemutatók, viták, tanulmányi kirándulások szerepeltek. A résztvevők a néprajzi film műfaji kérdéseiről, sokrétű feladatairól folytattak hasznos véleménycserét, többféle nézőpontból, eltérő elméleti alapvetések és tapasztalatok alapján világítottak rá arra az óriási szerepre, amelyet a film a népművészet különböző ágazatainak vizsgálatában, a népi hagyományok kutatásában, a szokásformák rögzítésében, az eltűnőben levő értékek megőrzésében napjainkban betölt, s a jövőben betölthet. A szimpozion külföldi meghívottai között volt Kodolányi János, az ismert etnográfus is, a Budapesti Néprajzi Múzeum helyettes főigazgatója.
– Az elmúlt évben jelent meg az ön szerkesztésében egy tanulmánykötet, amely csokorba gyűjti azokat a tanulmányokat, értekezéseket, amelyeket a magyar tudósok több mint száz esztendő alatt a rokonnépek eltérő fejlődéséről, népművészetéről, szokásairól, népi kultúrájáról írtak. A kötet megjelenésével nem kis vihart kavart a történészek, az etnográfusok körében… Véleménye szerint a néprajzi kutatások adatai mennyire igazolják vagy cáfolják a népek közötti nyelvi rokonság tényét?
– Nagyon nehéz etnográfiai adatokat, vonatkozásokat felsorakoztatni a nyelvi vagy az etnikai rokonság bizonyítására. A tárgyi néprajz nem úgy kötődik az etnikumhoz, mint a kultúrának a többi ága. Az anyagi kultúra jelenségei nincsenek tekintettel a rokonsági kötelékekre, a gazdasági és társadalmi élet függvényeként fejlődnek és általában széles területeket ölelnek fel.
Rokon- vagy éppenséggel azonos jelenségeket kimutathatunk az egyes népek tárgyi néprajzában, de azokat nagyon ritkán használhatjuk fel a nyelvi vagy vérségi rokonság, a közös eredet bizonyítására. Példának említhetjük a székelykapuk esetét, amelyekhez alakjukban, beosztásukban igen hasonlatosak a máramarosi román kapuk. A román és a székely kapuk ősi ornamenseinek, florális díszítőelemeinek jelenléte pedig Európa más népeinél is kimutatható. A vikinghajókon is találunk hasonló elemeket, s a skandináv népek régi, a XI–XII. századból fennmaradt épületein, bútorain is… Merész vállalkozás lenne a fejlődésbeli összecsengések alapján holmi rokonsági szálakat keresni az említett népek között. Persze, vannak érdekes dolgok, amelyekkel foglalkozni a néprajz feladata… Ha kezembe veszek, például, egy hajlított nyírkéregtarsolyt, kétséget kizáróan meg tudom állapítani, hogy obi-ugor, de hogy azt vogul, osztyák vagy éppenséggel szamojéd mester készítette, biztosra nem tudom megmondani. A rokonnépek néprajzának vizsgálata épp az eltérő gazdasági, társadalmi és történelmi feltételek megszabta másmilyen fejlődésből származó különbségek szempontjából izgalmas és tanulságos. Bizonyos feltételezéseket anyagi kultúránk gyökérrendszerének vizsgálatakor, azonban, természetesen, megkockáztathatunk… Etnográfusok körében elfogadott az a vélemény, hogy a sírjelek egy része az ősi bálványállítással hozható kapcsolatba. A bálványok sok népnél szinte kizárólag ember alakúak voltak. A vogulok, az osztyákok ma is állítanak fel ilyen bálványokat a halottak emlékére az áldozati ligetekbe, ami nyomós érv lehet arra, hogy mi is az egykori bálványok nyomait keressük fejfáinkon.
– A komparatisztika a néprajzkutatásban is egyre inkább tért hódít… Milyen eredményekkel kecsegtet a szomszédnépek néprajzának párhuzamos, összehasonlító vizsgálata?
– Egyre- jobban rá kell ébrednünk arra, hogy milyen sok szál köti össze a népi kultúra különböző területein a Duna-medencében évszázadok óta szomszédságban élő népeket. A párhuzamos jelenségeknek a hosszas együttélés mellett van egy másik oka is, annyira egyszerű, hogy sokszor nem is gondolunk rá; emberek vagyunk. S az ember hajlamos rá, hogy az előtte álló problémákat hasonlóan vagy azonos módon oldja meg. Ki tudná, például, megmondani azt, hogy a nyílat vagy az íjat a világ melyik részén „találták fel“, hogy melyik nép vette át a másiktól. Komoly tudós fel sem tesz hasonló kérdést… Az összehasonlító néprajztudománynak sem ilyen „elsőbbségi“ kérdésekre kell válaszolnia.
A magyar néprajztudomány már a múlt század óta, megszakítás nélkül szinte, foglalkozik a környező népek népművészetének tanulmányozásával. Az 1889-ben megalakult Néprajzi Társaság alapszabályai is a kutatók feladatául tűzték ki a magyar és a szomszéd népek szellemi és tárgyi folklórjának tudományos vizsgálatát. A gyűjtések, a felmérések, a tanulmányok – amelyek közül nem egy az adott nép nyelvén is megjelent – hosszú sora bizonyítja, hogy ennek a feladatnak a teljesítését az etnográfusok komolyan is vették. Bartók Béla példáját is említhetném, aki csak úgy tudta megoldani a magyar népdal, a magyar népzene elméleti problémáit, hogy jól ismerte a szomszédnépek zenéjét is. De balladáink világát sem tudjuk megérteni, ha nem tesszük vizsgálat tárgyává a környező népek hasonló műfajú népköltészeti alkotásait. Az anyagi kultúra területéről is rengeteg példát lehetne hozni az összehasonlító vizsgálatok szükségességének bizonyítására.
Amikor lakáskultúrát, építkezéskultúrát vizsgálunk, amikor a népviselet vidékek szerinti jellegzetességeit vesszük számba, nem tehetjük elszigetelten, tekintettel kell lennünk a párhuzamosságokra, a kölcsönhatásokra, az együttélésből adódó sajátos vonásokra…
Bartókék szélesre tárták a kaput, munkájukkal utat mutattak, amelyen tovább kell haladnunk. A néptáncban, a népköltészetben, a népi hiedelemvilágban, a tárgyi folklórban számos olyan kérdés van, amelyet csak közösen, a Bartókék nyomdokain haladva oldhatunk meg…
– Ilyen összefüggésben hogyan értékeli a folkloristák temesvári összejövetelét?
– Véleményem szerint a temesvári szemináriumnak legnagyobb érdeme az volt, hogy nemzetközi kitekintést tudott nyújtani. A néprajzi film is sokrétűen hozzájárulhat „közös dolgaink“ tisztázásához. Örömmel állapíthattuk meg, hogy a román néprajzkutatás fölismerte ennek a technikai eszköznek a rendkívüli lehetőségeit, s értően élni is tud ezekkel a lehetőségekkel. Meglepő, hogy az utóbbi esztendőkben milyen sok jó minőségű néprajzi filmet forgattak Romániában. A temesvári és a más városi szakemberek által forgatott filmek a legrangosabb nemzetközi mezőnyben is megállják a helyüket, s feltétlen elismerésre számíthatnak. A találkozó résztvevői, az apróbb véleménykülönbségeket nem számítva, egybehangzóan kiemelték a filmezés óriási szerepét a népművészet értékeinek megőrzésében, a tudományos kutatás korszerűsítésében, a legkülönbözőbb közművelődési feladatok teljesítésében.
Örömmel állapíthattuk meg, hogy a romániai etnográfusok nemcsak a román nép művészetéről, szokásairól készítettek filmeket, hanem érdekes filmeken örökítették meg az itt élő nemzetiségek népi hagyományait is. A temesvári találkozóhoz hasonló összejövetelekre szükség van, hogy minél közvetlenebbül megismerhessük egymás problémáit és eredményeit, hogy tisztázzuk és kipászmázzuk a közös feladatokat…
– Ön az író Kodolányi János fia… Néprajzi érdeklődése felébresztésében, pályaválasztásában milyen szerepe volt a családi környezetnek?
– Két dolog is serkentőleg hatott etnográfusi pályám elindulására. Édesanyám ormánsági parasztcsaládból származott. Már fiatal diákkoromtól sokat jártam ezt a vidéket, s igyekeztem mindig nyitott szemmel járni. Az ott töltött szünidők alatt sokat láttam, és sokat hallottam az ormánsági nép hagyományos szokásairól, sajátos népművészetéről. Korán eljegyeztem magam ezzel a csodálatos vidékkel, amelynek népművészetéről az évek során több tanulmányt írtam. Feltétlenül hatottak rám apám szociográfiai, szociológiai értekezései és tanulmányai is, valamint a történelmi regényei írásakor felhasznált forrásmunkák, amelyekben sok adatot találtam a középkori magyarság életére. Nagy előnyömre szolgált az a tény, hogy rendelkezésemre állottak azok a könyvek, amelyeket apám az évek során megszerzett. Nem kevés volt közöttük a néprajzi vonatkozású, mert apámat is érdekelte az etnográfia.
– Kodolányi János a harmincas években állandó munkatársa volt a kolozsvári Korunknak… Milyen emlékeket őriz a család az író romániai kapcsolatairól?
– Apámat régi és szoros barátság fűzte a romániai magyar írókhoz, miként baráti szálak kötötték a csehszlovákiai Sarlós-mozgalom tagjaihoz is. Mikor baloldali magatartása miatt nehézségei voltak Magyarországon, foglalkozott, például, azzal a gondolattal, hogy családostól Csehszlovákiába emigráljon. Többször járt Erdélyben, Kolozsváron előadást is tartott. Egy időben nagyon élénk kapcsolatai voltak Balogh Edgárral, s rokonszenvvel követte Asztalos István és Szabédi László írói pályájának alakulását. A legszorosabb barátság – legalábbis a hagyatékában megőrződött levelek tanúsága szerint – azonban Gaál Gáborhoz és Tamási Áronhoz fűzte. A Kodolányi-levelezés – ha majd eljön az ideje publikálásának – sok adatot kínál maid az irodalomtörténészeknek, az irodalmi kapcsolatok kutatóinak…
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.
