Megkésett levél Markovits Rodionhoz
Azt írta volt az egyik írásában, hogy a túlvilág térségei is valahogy úgy vannak berendezve, mint a mi földi paradicsomunk. Annak tudata, hogy a Léthe folyó túlsó partján ott áll a fényes Aszfodélosz kávéház – szép kilátással az elisiumi mezőkre – bátorított fel ennek a levélnek a megírására. Talán stílusosabb lett volna kilencvenedik születésnapján dísztávirattal felköszönteni, de hát a mesterséges holdakon túli övezetekben nem garantálja senki a postai küldemények biztonságát. A levelet viszont, ha valamilyen oknál fogva esetleg hamarább nem lehetne, két-háromszáz év múlva is kikézbesíthetik. Gondolom, hogy az Aszfodéloszban is megvan a törzsasztala, miként megvolt a szatmári Victoriában vagy a temesvári Lloydban, s az égi postás is tudja, hol.
Rodi néni biztosan elmesélte – még közöttünk volt, amikor három vaskos kötete napvilágot látott –, hogy újból megjelent a Szibériai garnizon, s negyven év után is osztatlan sikert aratott, bizonyítja ezt, hogy rövid idő alatt eltűnt a könyvesboltokból. Erősen megnőtt az értéke annak a haladó, humanista tartalmú irodalomnak, amely tájainkon a század húszas-harmincas éveiben született. Nemzedékünk, s a nyomunkba lépő fiatalok más mércével mérnek, mint az akkoriak, és az a közel félévszázados távlat is sokat segít annak a bonyolult kornak a megítélésében.
A Szibériai garnizon napjainkban is izgalmas olvasmány. A dokumentumirodalom ismét divatját éli, s a régi erdélyi emlékiratíróknak sok örököse jelentkezett az utóbbi években; kollektív riportregényét pedig akár egy nemzedék önéletírásának is tekinthetjük.
Ha jól tudom, amikor az angol Daily Mail közölte folytatásokban a Siberian Garnisont, akkor nyilatkozta: „Már az első tervemnek az volt a műfaj-meghatározása, hogy kollektív riportregény. Ezt a kollektivitást úgy fogtam fel, hogy ezer és ezer ember sorsát ezer és ezer szemszögből megvilágítva írom meg.”
Talán válaszolni akart könyvével Fábry Zoltánnak, aki abban az időben írta: „A háborús élmény – korunk egyetlen eldöntő és kiható kollektív élménye – ez a milliókból előtörő és milliókba kapaszkodó egyforma emlék még nem ordít elég világosan, érthető igaz nyelven: megváltón és felszabadítón.” Nemcsak írói feladat volt, hanem közösségi ügy is a háborús élmények papírra vetése, a tömegszenvedés újraélése. De a Szibériai garnizonban nemcsak Wahrheit van, hanem Dichtung is. Bizonnyal alaposan megszívlelte azt a kritikát, amivel édesapja első írásait illette…
Elbeszéléseit, regényeit, sőt újságcikkeit sem restellte át- meg átszőni poézissal. Regénye éppen ezért nemcsak kordokumentumként, hanem szépírói alkotásként is emlékezetes…
Annak idején Hatvany Lajos kiáltotta világgá a Szibériai garnizon hírét, a mai olvasóknak Méliusz József mutatta be a művet és különös sorsú alkotóját, az ő buzgalmának köszönhetően jelent meg újra a Sánta farsang, a novellák és a publicisztikai írások gyűjteménye… A román olvasók annak idején csak a Dimineața hasábjain olvashatták világsikert aratott regényét; a közeljövőben könyv alakban jelenteti meg a Kriterion Könyvkiadó, Dan Culcer fordításában. Avagy, ha módjában lett volna, inkább a Sánta farsang román nyelvű megjelentetését javasolta volna a kiadóinak, már csak szülőfaluja, Kisgérce tegnapi és mai lakói iránti szeretetből is? Azért gondolom, mert könyvében s életrajzi feljegyzéseiben oly rajongva ír az Avasról, ahol a hegyek védelmében békében és szeretetben éltek a románok, magyarok és zsidók. S talán nem lenne haszontalan vállalkozás újból megjelentetni a Reb Ancsi és más avasi zsidókról szóló széphistóriák közül azokat, amelyekben Avasország felejthetetlen alakjait örökítette meg.
Alberto Moravia, akit szintén egy háborús regény, az Egy asszony meg a lánya tett világhírűvé, találóan állapította meg: minden falusi származású író tud legalább egy jó regényt írni – a saját falujáról. Az ön regényei, novellái mindig erről a „saját faluról” szólnak, feküdjön az bár az Avas tövében vagy mondjuk a Jenyiszej vagy az Amur partján, álljon szalmakucsmás házikókból vagy bokszokra osztott deszkabarakkokból. A megélt, a megszenvedett élet krónikáit írta – ez írásainak legfőbb értéke…
No de nem azért fogtam e sorok írásához, hogy ismert írók bölcs mondásait idézgetve dicsérjem. Sohasem tartotta valami nagy becsben az episztola műfaját, mert, lám, nem őrizte meg Hatvany Lajos, Karinthy Frigyes, Móra Ferenc lelkesült leveleit sem, s azt sem, amelyet Lukács tábornok küldött Spanyolországból, pedig egy író számára igazán hízelgő dolgokat írtak. Nem sikerült megtalálni azokat a leveleket sem, amelyeket a Szibériai garnizon megjelenése előtt és után egykori fogolytársaitól kapott, pedig igazán kíváncsiak lettünk volna – hiába, ilyen az utókor –, milyen adatokat szolgáltattak a dokumentumregény megírásához, és miként vélekedtek a megjelent munkáról. Válaszolni is, gondolom, a lapok hasábjain válaszolt, akinek csak lehetett; nem rejtette borítékba a véleményét, közösségi ügyet csinált belőle. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy alig sikerült néhány Markovits-levél nyomára bukkanni. Csak amikor már nem volt írásai számára újság, ahol megjelenhessenek, akkor fanyalodott a „prózai” levélírásra. 1944 júliusában, egy hónappal a várt s ön által is lelkesen ünnepelt felszabadulás előtt, borítékban küldte el Anavi Adámnak, akkor még fiatal írónak, két novellájáról írott kritikáját. Szent Ágoston szavait idézve határozta meg ebben a levélben az írók feladatát: „megfogni ott, ahol éget…” A dokumentumirodalom művelőjének nem is lehet más választása, mint az élet égő és égető pontjait kitapintani.
Pazarlóan szórta szét élete más tárgyi dokumentumát is, és ebben – remélem, nem sértődnek meg! – buzgalommal segítette Rodi néni és Bandi fia. Könyvtára gazdagságáról, ritka értékeiről már csak egy sietve összeállított jegyzékből értesülhetünk: az Auróra, az Életképek s a múlt században megjelent más irodalmi lapok bekötött évfolyamait, példányait nincs hol megkeressük. Egy véletlenül megmenekült, kettőbe szakadt notesz tanúsága szerint tollal a kezében olvasott: az érdekesnek, eredetinek tartott gondolatokat, mondatokat lejegyezte…
Lion Feuchtwanger Az eredmény című könyvének 185. oldaláról írta ki például: „Nem igaz, hogy a mű dicséri a mestert: legfeljebb az időt dicséri, amelyben készült. Nem az egyes ember tehetségén múlik, hogy munkájával mű jön-e létre, vagy nem: egyedül csak az időn múlik ez, a gazdasági és társadalmi viszonyokon.” Ezt a noteszt, pár lapkivágást, néhány fényképet, félbemaradt regényének és az Aranyvonat színpadi változatának kéziratát hagyta csupán örökségül, s a személyéhez fűződő anekdoták, furcsa történetek özönét. (Még szerencse, hogy Rodi néni, mielőtt végleg ő is elmaradt volna a Violetta cukrászdából, lejegyezte mindazt, amire közös életükből emlékezett.)
Pedig az élete feltárására vállalkozó kutatóknak amúgy sem lenne könnyű dolguk. Pályájának számos ellentmondásán, homályos momentumán, furcsa fordulatán kell átrágniuk maguk. Sok érdekes adattal szolgálnak a visszaemlékezéseiket író kortársak, de az ellentétes vélemények nemegyszer bizonytalanná teszik a kialakult következtetéseket. Ezért is, bár a születésnapi köszöntőül szánt levélbe nem illik a faggatózás, megkérdeznék néhány dolgot. Már 1903-ban érezte, hogy valamikor köze lesz Oroszországhoz, vagy csak Dosztojevszkij hőse, Raszkolnyikov nőtt annyira a szívéhez, hogy keresztnevét kölcsönvegye? Sokan úgy tudják, hogy a szibériai élmények ivódtak annyira lelkébe, hogy a bibliai Jakabot Rodionra cserélte, de már első írásait, amelyek a Szamosban, a Népszavában jelentek meg, Markovits Rodionként szignálta. Boross Elemér, a sikeres színpadi szerző, egyik esszéjében fogolytársait kiszolgáltató ügynöknek titulálta az Aranyvonatért, melyet amolyan könnyű rejtjelű kulcsregénynek tartott. Nem tudom, tisztázták-e egymással. Kétségtelen, nem kiérlelt munka az Aranyvonat, de nem is annyira csapnivaló könyv, ahogy általában tartják.
S ha valakit feladott ebben a regényben, elsősorban önmagát adta fel: elmondta benne, hogy a vörösök oldalán harcolt, hogy politikai komisszár volt azon a vonaton, amely a Kolcsákék által elrabolt aranyat, a rubel fedezetét, a forradalom viharában Szibériából Kazányig hozta. A regényben is, cikkeiben is emléket állított a Jenyiszej című tábori újság kommunista szerkesztőinek, a fehérek által kivégzett dr. Dukesz Arthurnak és Ludwig Kálmánnak. A harmincas években is több cikkében felelevenítette azokat a kapcsolatokat, pedig az ilyesmivel nemigen szoktak dicsekedni abban az időben, amelyek Zalka Mátéhoz fűzték.
Nekrológot is írt halálakor a Temesvári Hírlapban. Földes Péter Zalka Mátéról írt könyvében egyenesen azt állítja, hogy a fogságba esett honvéd hadapród az ön által tartott marxista előadásokon hallotta először Marx és Engels nevét… Mikor és hol ismerkedett meg – merül fel a kérdés – Markovits Rodion a marxista eszmékkel? Még a Népszava vagy a Huszadik Század körében? A haladás frontján harcolók, ha nem is állt mindig nyíltan az oldalukra, maguk közé számították… Lám, Gaál Gábor is milyen elkeseredett harcot indított a Helikon ellen, amikor a világsiker nimbuszának nyomása alatt meghívták önt is Marosvécsre. Ha megírta volna tervezett önéletrajzi regényét, amelynek a jelképes Szegény Rodion címet adta, minden bizonnyal számos kérdésben eligazított volna, s ma tisztábban látnánk a Szibériai garnizont és különös sorsú szerzőjét.
Nem tudom, egyáltalán válaszra méltatja-e ezt a levelet… Addig is folytatom a megkezdett kutatómunkát, az adatok, a dokumentumok összegereblyézését, mert, ha nincs ellenvetése, szeretnék egy könyvecskét, kismonográfiát írni az ön életéről és munkásságáról… Talán sikerül a fontosabb dolgokat tisztáznom, a többit majd megbeszéljük személyesen, ha majd felkereshetem törzsasztalánál, a híres Aszfodéloszban.
Tisztelettel üdvözli
Szekernyés János
Megjelent A Hét V. évfolyama 29. számában, 1974. július 19-én.