Belgrádban győzött a magyar labdarúgó-válogatott a világranglistán nála tizenegy hellyel előbb álló szerb válogatott ellen. A 10. percben élesen kapu elé lőtt labda Szalai Attila lábának vágódott (elugrani sem tudott volna előle), onnan pedig a kapunkba, öngóllal 0–1. A 34. percben a különösen gólérzékeny Varga Barnabás helyzetfelismerése és találata meghozta az egyenlítést, 1–1, majd két perc múlva csatárokat meghazudtoló módon kapu elé robbanó Willi Orban bombázott a hálóba, 2–1. A második félidőt szinte végigtámadták a hazaiak, de a mieink állták a sarat. Ha mégis támadt némi rés a hátsó falunkban, a kapusunk, Dibusz Dénes bravúrosan hárított. Kétszer is.
Marco Rossi szövetségi kapitány reálisan és tömören úgy értékelt, hogy megérdemelten, bár némi szerencsével nyertünk.
A csapat most az Európa-bajnoki selejtező G csoportjában az élen áll, 10 ponttal, hárommal a szerbek, öttel a másik rivális montenegróiak előtt. 7–1 a gólkülönbségünk, vagyis négy meccsen csak egy gólt kaptunk, most. Már játszottunk a két rivális otthonában, és összesen négy pontot hoztunk el. Úton vagyunk az Európa-bajnoki részvétel felé.
Hosszabb utat értékelt a szövetségi kapitány a Nemzeti Sportnak: „Amikor elkezdtük a közös munkát öt évvel ezelőtt, nagyon másként festett a magyar válogatott. Most olyan csapatunk van, amelyik tényleg nagyon magabiztos, de azért, mert pontosan tudjuk, mennyi munkát fektettünk abba, hogy fejlődjünk. Azok, akik most a Premier League-ben játszanak, és azok is, akik az NB I-ben. Egyetlen olyan meccsre sem emlékszem, legyen az vesztes vagy győztes, amikor ne küzdöttünk volna. Akadnak játékosok, akiket ezúttal ki kell emelnem. Egyikük Loic Nego. Emlékszem, mennyien kritizálták márciusban és júniusban a játékát. A másik Nagy Ádám, akit szintén sok kritika ért. Mindketten csattanós választ adtak a mai játékukkal. Nem azt mondom, hogy ők jobbak, mint a társaik, de ők is ugyanolyan nagyszerű játékosok.”
Az átlagszurkoló nyilván elégedett, örül a sikerek újabb állomásának. De nem is Magyarországon élnénk, ha a csütörtök esti mérkőzést követően nem uralta volna el a Facebookot parázs hitvita. Orbán-hívők ülnek diadalt, merthogy a „libsik” most
szomorkodhatnak, az ellenérdekeltek pedig próbálják csökkenteni a győzelem értékét, hogy a szerbek nem tudták a legjobb csapatukat pályára küldeni, és hogy a szupersztárnak kikiáltott Szoboszlai alibifutballt játszott, végigaludta a meccset.
Orbán Viktor futballrajongása kétségkívül jelentett bizonyos felhajtóerőt a sportágban. A méregdrága stadionépítési láz (amelynek a költségéből bőségesen jutott hatalomközeli vállalkozók zsebébe), vagy a „pofára” osztogatott tao-pénz súlyos teher az államháztartásnak. (A felcsúti Puskás Akadémia több mint 36 milliárd forintot kapott a tao-támogatásból, az NB I-es csapata mégis tele van külföldi játékossal.)
Ma az látszik egyértelműen, hogy a miniszterelnök kedvenc sportága tovább növelte a társadalom megosztottságát. Ha nem lenne véresen komoly az egész, meg kellene mosolyogni a kétoldali, amatőr érvelést… Amelynek semmi köze a futball nevű játék technikájához és taktikájához, csapatépítéséhez és szépségdíjas góljaihoz.
A magyar labdarúgó-válogatott nem Orbán-csapat, hanem az NB I szintje feletti, zömmel külföldi profiklubokban játszó futballisták és az olasz szövetségi kapitány közös teremtménye. Őket a miniszterelnök is a nézőtérről figyelheti. Ott a helye.
Címkép: Magyar gólöröm Belgrádban Forrás: Hírnavigátor/Facebook
Forrás: Újnépszabadság
