A politikai közvélemény egyetért abban, hogy a Fidesz és a KDNP országgyűlési képviselői előbb-utóbb megszavazzák Finnország és Svédország csatlakozását a NATO-hoz. Én azonban nem vagyok biztos benne. Hiába javasolta folyamatosan – más ellenzékiek mellett – Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője és helyettese, Harangozó Tamás is, hogy tűzze napirendjére az Országgyűlés a kormánynak a csatlakozást támogató javaslatát, ez fél év alatt sem történt meg, mivel hétről hétre mondvacsinált ürügyekkel hárították el a szavazást. Érdemes tehát sorra venni, hogy miért alkalmazzák ezt a kétségkívül sunyi megoldást: a kormány beterjesztette, de a Fidesz és a KDNP képviselők nem tűzik napirendre a finn és a svéd csatlakozás támogatását:
1. A Fidesz és a KDNP 135 „bátor” képviselője szembefordult Orbán Viktor akaratával, és nem támogatja a két állam csatlakozását. Ez teljesen valószínűtlen, ismerve a képviselő hölgyek és urak szervilizmusát.
2. Orbán Viktor alkut kötött Erdogan török elnökkel, hogy amíg ők nem támogatják a finn és a svéd felvételt, addig a magyar országgyűlés kormánypárti képviselői sem. Ha ez így van, felmerül a kérdés, milyen alkut kötött Orbán, és mit kap ezért cserébe? Mivel Törökországtól függő magyar közérdek nem létezik, így ez csak magánérdek lehet. Ez meglehetősen húzós ügy lenne.
3. Orbán Viktor zsarolásnak szánja az Európai Bizottsággal folytatandó tárgyalásokon a finn és a svéd NATO-tagság támogatását. Ez persze nemcsak húzós lenne, hanem gusztustalan is, és a jövőben Magyarország nagy árat fizetne érte, de azért ez sem lehetetlen.
4. Orbán Viktor az Egyesült Államokkal való kapcsolatának rendezéséig nyitva tartja a felvételi eljárást, abban bízva, hogy Trump újra elnök lesz, és akkor majd egy alku keretében hozzájárul a két állam csatlakozásához. Ezt sem lehet kizárni. Persze, ha nem Trump lesz az elnök, akkor ez hosszú időre elmélyíti a két ország kapcsolatának válságát, ami Magyarországnak ártana és nem az USA-nak.
5. Orbán Viktor valójában nem támogatja a két állam csatlakozását, annak ellenére, hogy így a NATO erősebb lenne, és ez északi szárnyának (Norvégia, Dánia, Németország, Lengyelország és a balti államok) biztonságát növelné. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért is ne támogatná azt Magyarország, hogy szövetségeseinkkel együtt természetesen a saját biztonságunkat is növeljük? Csak egyetlen reális magyarázat van: Oroszország ellenérdekeltsége miatt. Ma ennek a legnagyobb a valószínűsége.
Bármelyik motiváció felel is meg a valóságnak, Orbán Viktor és támogatói a tűzzel játszanak.
1995-ben még úgy tűnt, nem igazán jók az esélyeink arra, hogy a NATO tagjai közé meghívandó országok első csoportjába kerüljünk (akkoriban maga a bővítés nem tűnt még sem eldöntöttnek, sem annyira közelinek). A magyar közvélemény is megosztott volt a csatlakozás kérdésében. Bár csak a társadalom egynegyede ellenezte a csatlakozást, de egyik cikk a másik után jelent meg a biztonsági integrációt szélsőbalról, szélsőjobbról vagy pacifista platformról támadó szerzők tollából.
A csatlakozással kapcsolatos lényeges probléma akkor is Oroszország viselkedése volt, illetve még inkább a NATO-tagállamok ezzel kapcsolatos óvatossága. Orosz politikusok attól tartottak, hogy országuk kiszorul az európai események befolyásolásának menetéből, és új vasfüggöny választja el a lassan, de akkor még demokratizálódó Oroszországot a Nyugattól. Ugyanakkor ezek a hangok csak felerősítették Közép-Európa országainak azt a vágyát, hogy minél előbb egyértelművé és világossá tegyék a NATO-tagság révén, hogy hová is tartoznak. A „Nyugat” ugyanakkor olyan módon szerette volna lebonyolítani a bővítést, hogy ez ne vesse vissza az orosz demokratizálódás folyamatát.
Az 1996-os év lényeges változást hozott Oroszország politikájában. Az új kompromisszumos formulát Primakov, az Orosz Föderáció külügyminisztere kezdte el lebegtetni: Oroszország talán tudomásul venné a bővítést, ha a NATO nem telepítene nukleáris fegyvereket az új tagállamok területére, ha nem állomásoznának a korábbi NATO-tagállamok csapatai az új tagállamok területén, illetve ha valamilyen formában konkretizálni lehetne az Oroszország számára a NATO által felkínált stratégiai partnerség mibenlétét. Az volt az általános vélemény, hogy a legfontosabb orosz igények valószínűleg minden gond nélkül teljesíthetők, így sem a NATO, sem a felvételre jelentkező államok nem látták szükségesnek, hogy nukleáris fegyvereket telepítsenek a NATO új tagjainak területére, és idegen csapatok tartós állomásoztatásáról sem volt szó.
Magyar szempontból 1997 legnagyobb eseménye kétségkívül az volt, hogy az amszterdami európai uniós, majd a madridi NATO-csúcsértekezleten Magyarországot jövendő tagként nevezték meg. Ennek legalább akkora jelentősége volt, mint a trianoni békeszerződésnek és a Jalta-Potsdam-Párizs békerendszer döntéseinek. Csakhogy akkor ellenünkben döntöttek, most mellettünk.
Az USA képviselőháza külügyi bizottságának 1997. május 21-i ülésén vált egyértelművé, hogy Magyarország, Lengyelország, Csehország meghívást kap a NATO-ba. Az külön elismerést váltott ki, hogy a bizottsági meghallgatásomon bejelentettem: Magyarország népszavazáson kéri ki az állampolgárok véleményét, illetve idéztem Horn Gyula 1990 februárjában, még külügyminiszterként tett javaslatát Magyarország NATO-hoz való csatlakozásának fontosságáról.
A NATO-nak a meghívást véglegesítő döntése után júliusban ültek össze itthon a parlamenti pártok elnökei és frakcióvezetői, hogy egyeztessük a csatlakozással és annak menetrendjével kapcsolatos álláspontunkat. A NATO-népszavazáson a lakosság mintegy fele (49,24 százaléka) vett részt, és a nagy többség (85,33 százalék) a csatlakozás mellett adta le a szavazatát. A parlamenti pártok (köztük a Fidesz és a KDNP) együttes sikerét hozta, hogy a szavazók körében a csatlakozáspártiak elsöprő erővel kerültek fölénybe. Az alacsony részvétel oka is hasonló volt: a társadalom – a mértékadó politikai erők teljes egyetértéséből is fakadóan – a kérdést már eldöntöttnek könyvelte el, és ezért igen sokan nem éreztek kellő motivációt a szavazásra.
Oroszország magatartása azonban már 2007-től gyökeres fordulatot vett, és immár nem az európai biztonság erősítését, hanem a birodalmi terjeszkedés politikáját folytatja. Putyin elnök akkor mondta el híres beszédét a Bayerischer Hofban a Müncheni Biztonsági Konferencián. Ránéztem a mellettem ülő Henry Kissingerre, aki csak annyit mondott „You see, I was right”. Ezzel korábbi találkozónkra utalt, amikor azzal érveltem, hogy Oroszország bevonható egy új európai biztonsági rendszer kiépítésébe. Majd jött Grúzia lerohanása 2008-ban, aztán az Ukrajna elleni agresszió 2014-ben és idén februárban.
Magyarország számára a legfontosabb nemzeti érdek, hogy a NATO, amelynek most már 30 tagja van, egységes maradjon, és így, együtt teremtsünk biztonságot magunk és mások számára. Orbán Viktor azzal, hogy miniszterelnökként ezzel ellentétes politikát folytat, a tűzzel játszik. Veszélyezteti Magyarország biztonságát és jövőjét, ezért mindenkinek, akinek módja van rá, föl kell lépnie ezzel szemben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. december 9-én.
