Magyarország 1999. március 12-én csatlakozott a NATO-hoz, így már huszonnégy éve tagja a szövetségnek. Ebből tizenhat évig Orbán Viktor volt a miniszterelnök. Minden olyan döntést támogatott, amellyel Vlagyimir Putyin orosz elnök igazolni igyekszik a független Ukrajna elleni agresszióját: új tagok felvétele, reagálóképesség erősítése, a keleti irányú csapattelepítés, közös légtérvédelem, a haderő integrált fejlesztése.
Így tehát Orbán Viktor és fideszes társai minden nyilatkozata hamis, nem más, mint visszaélés az emberek vágyával, hogy béke legyen – miközben azzal vádolja az ellenzéket, hogy háborúpárti. Az ellenzéknek nem kell magyarázkodni, védekezni, mert nem volt, és ma sincs olyan szándéka, hogy Magyarország belépjen az orosz agresszió által kirobbantott háborúba. A NATO stratégiai céljával ellentétes is lenne, ha valamelyik NATO ország beavatkozna Ukrajnában, annak ellenére, hogy Oroszország megszegte az ENSZ alapokmányát. Ha ugyanis orosz válaszcsapás érné, az már támadás lenne a NATO ellen, vagyis belesodorná a szövetséget a háborúba. Ilyen súlyú ügyben, ilyen hazugságot terjeszteni, mint amit a Fidesz a mai napig csinál, nem más, mint az önkényuralom felelőtlenségének fényes bizonyítéka.
Az Oroszországhoz való viszony korábban megosztotta a NATO tagjait. Voltak, akik azt képviselték, hogy erős kordon kell, abból kiindulva, hogy Oroszországban elkerülhetetlen az önkényuralom; de stabil együttműködésre is szükség van, mert az adhat kölcsönös biztonságot a NATO-nak és Oroszországnak is. A másik álláspont az volt, hogy Oroszországban van esély az európai demokratikus fejlődésre, így tehát ha növekszik a gazdasági egymásra utaltság – többek között az orosz gáz és olaj importja -, az majd elősegíti a politikai-katonai együttműködést. Ezek az európai államok a kilencvenes évek elején azt is elképzelhetőnek tartották, hogy Oroszországot integrálják a nyugati együttműködésbe, akár a NATO-ba is; abban bízva, hogy akkor nem marad talaja a katonai konfrontációnak. A NATO politikáját folyamatosan ennek a két nézetnek a kompromisszuma formálta.
A kilencvenes években a NATO Oroszország egyben tartásán dolgozott, mert tartott a káosztól és a nukleáris fegyverek szétszóródásától. A korrupció, az erőszak terjedése, a leszámolás a politikai ellenfelekkel, az első csecsen háború jelezte, hogy Oroszország „a hadseregen, a titkosszolgálaton és a rendőrségen nyugszik”, ahogy azt a Bildnek adott interjújában Orbán Viktor mostanság megfogalmazta.
Ennek ellenére zökkenőmentes volt a döntés Magyarország, Lengyelország, Csehország felvételéről a NATO-ba 1997 novemberében. Ugyanabban az évben jelent meg a NATO-orosz kapcsolatok alapokmánya, majd 2002-ben létrejött a NATO-Oroszország Tanács. 2004-ben további hét közép-és kelet-európai ország lett NATO-tag, amit akkor az orosz vezetés (Vlagyimir Putyin elnöksége alatt) tudomásul vett.
A fordulat Putyin orosz elnök 2007-es, a müncheni biztonságpolitikai konferencián mondott beszédével vált nyilvánvalóvá. Döbbenten hallgattam a beszédet a Bayerischehofban. A mellettem ülő Kissinger csak annyit mondott, visszautalva egy korábbi beszélgetésünkre: „Látja, megmondtam!”
Oroszország ettől kezdve a határai mentén válságokat gerjesztett, majd fegyveresen avatkozott be azokba. 2008-ban megtámadta Georgiát, arra hivatkozva, hogy a grúz hadsereg fegyveresen lépett fel a dél-oszétiai orosz békefenntartók ellen. Ezzel szemben a NATO abban reménykedett, hogy visszafordítható a folyamat. 2008-ban a NATO csúcsértekezlet elutasította azt a lengyel-amerikai indítványt, hogy Georgiát és Ukrajnát vegyék fel a Tagsági Akciótervbe, vagyis kezdődjenek meg a csatlakozási tárgyalások. 2009-ben Obama visszavonta a rakétavédelmi rendszer lengyelországi és csehországi telepítését, hogy javítsa a kapcsolatot Oroszországgal.
A NATO óvatos és határozatlan volt. 2014-ben viszont Putyin a kijevi puccsra (?) és az orosz ajkú lakosság védelmére hivatkozva megszállta a Krímet, a kelet-ukrajnai Doneck és Luhanszk megye egy részét. 2022-ben az orosz agressziót kiterjesztette Ukrajna egész területére, hogy Ukrajna nyugati orientációját megakadályozza, és Oroszországhoz csatolt négy keleti megyét, minden nemzetközi szerződést megszegve. Azóta Geraszimov-féle – aki nemcsak orosz vezérkari főnök, hanem a hadszintér parancsnoka is – hibrid háború zajlik, amely egyaránt kiterjed az információs és a gazdasági térre is.
Ezzel egyidejűleg a Magyarország és Ukrajna közötti kapcsolatok – mindenekelőtt a politikai kapcsolatok – eróziója is bekövetkezett. Orbán Viktor kormányának nacionalista szomszédságpolitikája (neohorthysta retorikája) bizalmatlanságot gerjesztett a szomszéd országok politikai vezetésében és közvéleményében, csakúgy, mint a magyar kultúrfölény hangoztatása. Nemkülönben az, hogy a kétoldalú gazdasági kapcsolatokat NER-oligarcha függő módon alakították. Rontotta a viszonyt az is, hogy 2010 után kimondatlanul uralkodóvá vált Orbán Viktornak és körének – elsősorban belpolitikai indíttatású, irreális – koncepciója Nagy-Magyarország visszaépítéséről.
A magyar-ukrán kétoldalú államközi és politikai kapcsolatok romlásában természetesen szerepet játszott Ukrajna állami vezetésének (a Radának, az államelnökségnek és a kormánynak) a szűklátókörű nacionalista politikája is. Elsődlegesen igaz ez az orosz kisebbség ellen irányuló, de az ukrajnai lakosságon belül egyenként 1 százalék alatti részarányt képviselő magyar, román, krími tatár és más nemzeti kisebbségeket is sújtó jogszabályokra, amelyek a nemzeti kisebbségek oktatási, nyelvi és közösségi jogainak korlátozását valósították meg. A 2017. évi ukrán oktatási törvény 2023-tól előirányozta a nemzetiségi (így a magyar nyelvű) iskolák megszüntetését, a 2019. évi nyelvtörvény pedig a magánélet és az egyházi szertartások kivételével kizárólagossá tette az ukrán mint államnyelv használatát.
Bár a 2022. évi új kisebbségi törvény elveiben rögzíti a nemzetiség megvallásához, a kulturális identitás megőrzéséhez, a nyelvhasználathoz való jogot, lényegében az oktatási törvényhez és a nyelvtörvényhez képest új jogot nem teremtett a nemzeti kisebbségek részére. A magyar és a többi nemzeti kisebbséget érintő korlátozások, a jogfosztás eliminálására vonatkozó magyar kormányzati kezdeményezések és EU javaslatok ellenére a kijevi vezetés nem talált elfogadható megoldást. Ez a kétoldalú viszony elmérgesedésére vezetett, és a Fidesz-kormányt arra inspirálta, hogy fékezze Ukrajna euro-atlanti integrációs csatlakozásának folyamatát. A helyzeten láthatóan az sem javított, hogy az elmúlt hetekben az ukrán törvényhozás és Volodimir Zelenszkij elnök elhalasztotta az oktatási törvény bevezetését. Bár ukrán részről Magyarország humanitárius támogatását nagyra értékelik, a kétoldalú politikai viszony befagyását döntő mértékben befolyásolta, hogy a magyar kormány nem vesz részt az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokban.
2023 nyarára Orbán Viktor külpolitikája feszülté tette hazánk viszonyát legnagyobb szomszédunkkal, Ukrajnával. Ez önmagában is növekvő nemzetbiztonsági kockázatot jelent, de jelentősen hozzájárul a magyar kormány bénító elszigeteltségéhez az EU- és NATO-tagállamok körében, továbbá nehezen és lassan gyógyítható sebeket üt a magyar és ukrán nép viszonyán.
A magyar demokratikus ellenzék történelmi feladata lenne a magyar-ukrán kapcsolatok javítása, kezdeményező kooperáció az erre kész ukrajnai politikai, társadalmi, önkormányzati szervezetekkel. Olyan új szomszédsági politikát kellene képviselniük, amely érdemben segíti a kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek fennmaradását, nemzeti identitásuk megőrzését. Támogatniuk kellene Ukrajna jogos önvédelmét, szuverenitását és demokratikus újjáépítését.
Sokan az ellenzékből is Ukrajna semlegességét támogatják, mondván, hogy a nagyhatalmak majd garantálják a biztonságát, és ez Oroszország biztonsági igényeit is kielégítené. Ez azonban már nem járható út azóta, hogy Oroszország 2014-ben és 2022-ben megszegte az 1994. december 5-én, a magyar fővárosban aláírt Budapesti Memorandumot. A budapesti egyezményben az USA, Nagy-Britannia és Oroszország hat pontban biztosította Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán politikai függetlenségét és szuverenitását, cserébe a három állam csatlakozott az 1968-as Atomsorompó-szerződéshez és vállalták atomfegyvereik leszerelését. Az egyezményben az USA, Nagy-Britannia és Oroszország vállalta, hogy semmiképpen nem fogja megtámadni Ukrajnát, mindenképpen tiszteletben tartja annak szuverenitását, sőt, még gazdasági nyomással sem akarja megváltoztatni annak politikáját. A három aláírón kívül az ENSZ biztonsági tanácsának másik két tagja, Franciaország és Kína is csatlakozott az egyezményhez, elvileg tehát a világ nagyhatalmai között teljes egyetértés volt Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán függetlenségével kapcsolatban.
Mint kiderült, a nagyhatalmak, köztük Oroszország biztonsági garanciájának nem volt semmi jelentősége. Oroszország megtámadta Ukrajnát, így tehát a július 11-12-én zajló vilniusi NATO csúcs súlyos döntés előtt áll. A lecke, amit meg kell oldania: hogyan lehet Ukrajna, egy szuverén ország nemzetközileg elismert határainak változatlanságát, az ott élő kisebbségek jogainak érvényesülését és az agressziót elkövető Oroszország jogos biztonsági érdekeit egyidejűleg garantálni. Túlmutat a NATO kompetenciáján, de kérdés az is, hogyan lehet az európai államok – legyenek vagy sem a NATO vagy az EU tagjai – közös érdekeit, köztük a gazdaságiakat érvényesíteni és összhangba hozni az Egyesült Államok érdekeivel, az orosz agresszió következményeit is figyelembe véve.
A feladat összetett és türelmet igényel, annál is inkább, mert úgy tűnik, semmi sem az, aminek látszik. A Prigozsin-történet úgy is értelmezhető, mint a figyelemelterelés klasszikus esete, mert eredményeként – ha igazak a hírek – egy jelentős erőt, a Wagner csoport egy részét átcsoportosították Belorussziába. Abba a Belorussziába, amely tavaly felmondta az atomfegyvermentes övezeti szerződést, és ahová most telepítenek orosz harcászati nukleáris fegyvereket, sőt már létre is hoztak egy közös orosz-belorusz hadosztályt.
Remélem, a NATO csúcs egyértelművé fogja tenni szolidaritását a megtámadott Ukrajnával, támogatni fogja önvédelmi harcát, és utat nyit a későbbi NATO csatlakozáshoz. Mint ahogy az EU-nak is állást kell foglalnia Ukrajna tagságról. Magyarország érdeke, hogy támogassa Ukrajna euro-atlanti integrációját, és ezzel stabilizálja biztonsági helyzetét: így Szerbián kívül minden szomszédja tagja lenne az EU-nak vagy a NATO-nak, illetve mindkettőnek. Ráférne a nyugalom Magyarországra.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. július 7-én. A szerző egykori honvédelmi miniszter.