Anatol Mandrescu, Theodor Pallady. Editura Meridiane, Bucureşti, 1971.
A nemrégiben megjelent Pallady-monográfia, a legizgalmasabb az eddigiek közül, méltó ünneplése a száz éve született festőnek. A szerző új szempontok és újszerű érvek alapján értékeli a művész életművét.
Anatol Mandrescu a Pallady vagy a stílus ereje című fejezetben (mindjárt a kezdő sorokban) arra utal, hogy e festészet fő kérdése: a stílus. Az összes kortárs román festők közül Theodor Pallady az egyedüli, akinél a stílus-tökéletesítés a fő törekvés. Mandrescu nem csupán az eddigi Pallady-értékeléseket vizsgálja felül, de értékes adalékokkal is gazdagítja azokat. Más esetben elvet néhányat a régi értelmezések közül és helyettük új nézőpontokat igyekszik érvényre juttatni.
Pallady érzékenységét gyakran hozták Baudelaire-rel kapcsolatba. Valóban felfedezhetők itt hasonlóságok, ám ez nem jelenti azt – eltérően egyes eddigi műbírálatokban elhangzottaktól –, hogy a Pallady-festészet a baudelaire-i költészet légkörének vizuális tükrözése volna. Rokonságuk alkati természetű. Palladynál azonban olyan vonásokkal is találkozhatunk, amelyek éppenséggel a Baudelaire utáni líra hangulatával egyeznek meg, mégpedig a mallarmé-i költészet, az intellektuális felindultságban fogant versek világával. Ilyen körülmények között illeszkedik Pallady ebbe a korhangulatba. Matisse-hoz hasonlóan – művészeten ő is az elérzékenyülés intellektuális finomítását és rendezését érti.
Pallady művészetének lényege – Mandrescu szerint – a jelenségekkel szembeni elmélkedő távolságtartás. Ez a magatartás nem a művészet és élet közti kapcsolat tagadása, hanem a köznapi és az alkotó életmód elválasztása. A művészet, Pallady felfogásában, a világ költői birtoklása, amely elutasítja a pillanat zsarnokságát: az átmenetit és a véletlent folytonosságra és rendre váltja. Mindezt stílusa tökéletesítésével akarja elérni – ezért mondhatja róla Mandrescu, hogy a művészet az ő számára stílus, nem pedig ábrázolás.
A Pallady-festményekben ugyanazok az elemek, ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a tematikai elemek és formabeli megoldások fordulnak elő újra és újra; a mozgás itt ritmus, nem helyváltoztatás. A csendélet ürügyet szolgáltat Palladynak, hogy a dolgok között kapcsolatot teremtsen és örökre kiűzze onnan a torz vagy nem összeálló vonásokat, poétikus sarkot teremtsen magának, ahol az egység, ez az egyetemes erény uralkodik. Mandrescu nem ért egyet azokkal az eddigi megállapításokkal, amelyek szerint a Pallady enteriőrje megfelel a közönségességtől felszabadult létezés baudelaire-i modelljének, a „luxe, calme et volupté“-nek. Abban is igaza van, hogy ez a művészet nem katarzisra törő. Pallady szobabelsőiből, női aktjaiból egyébként hiányzik az érzékenység, a kép a reminiszcencia, a homályos emlékezés ideális megvalósulása. Pallady női figurái nem adják, csak ígérik a boldogságot, a titokzatosság, a megfoghatatlanság légkörét sugározzák.
Pallady jól ismeri a párizsi iskola kétdimenziós, dekorativitásra törekvő megoldásait, de a művész kétdimenziós rendszere itt voltaképpen a román középkori festészet továbbélése. Ez nem zárja ki a tömbszerűséget. A művész formáit alárendeli tisztító szándékainak, s anyagritkítással elért tudatos „anyagfosztás“-sal a középkori freskó zeneisége felé tart. Színvilága is ehhez alkalmazkodik. Pallady oly módon érzékeny, mint a matematikusok. Színrendszere csakugyan muzikális, ám nem a gyönyörködtetés szándéka, hanem a végletes szublimálás vágya vezeti ide. Itt is szakadatlanok az ismétlődések, akárcsak témáinál s így történik, hogy nála maga a szín válik témává, például a szürke vagy sárga árnyalatok témájává.
Pallady festői nyelvezete, forma-és színvilága meghatározott kultúrkörhöz kapcsolódik (erre utalt a szerző már a középkori freskók problémáinak felvetésével is), a román szellemnek ad új kifejezést. Pallady a nyugati és keleti civilizáció földrajzi határán teremt szintézist a nyugtalan formai felépítésekben jelentkező nyugati szemléletmód és az elmélkedő, mindent szerves egészben felfogó keleti szemléletmód között.
A festészeti alkotást tárgyaló eszmefuttatást hatvankét színes reprodukció követi. A kötet szerzője nagy hozzáértéssel járt el az illusztrációs anyag megválogatásában, nem időbeli sorrendre, hanem elméleti fejtegetéseinek képi alátámasztására törekedett, vagyis Pallady stílus-kutatásainak megvilágítására. Csendéletek, tájképek, aktok, szobabelsők váltakoznak egymással,ahol a szerkezeti szigor a valóság és eszmény ötvözetét teremti meg. Érdekes Mandrescunak egyik részletes elemzése egy 1942-ből származó önarcképről. „Végleges kép“-nek nevezi, mert véleménye szerint ez Pallady festői törekvéseinek összegezése, melyben az alkotó erkölcsi érzülete fejeződik ki: a már említett távolságtartás szenvedélye, az idő feletti lebegés.
Végül egy régen felvetett és újszerűen megválaszolt kérdés: a város festője-e Pallady? Igen – mondotta róla művének minden ismerője. Csakhogy „városiasságát“ kizárólag tematikájából olvasták ki. Most azonban Mándrescu mást vesz kiindulópontul: a festő belső világát. És így jut arra a megállapításra, hogy a témavilág külső jegycsupán: Palladyt mindenekfölött érzékenységének a városlakóra jellemző módja teszi urbánussá, innen az a bizonyos baudelaire-i varázs, amely egy „mély és bonyolult, fáradt és megöregedett város “tartozéka.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án, Pallady és a stílus címmel.
Kiemelt kép: Theodor Pallady: Csendélet
