A FILMTETT cikke.
A szomszéd országban zajló népirtás híreinek özöne alatt most, 2023 tavaszán, különös aktualitással és szégyenérzetet fakasztó csendes ráébresztéssel ketyeg az Ahogy az óra jár.
Nemigen gondolunk rá, nem vagyunk ez ügyben érzékenyítve, nincs politikai és társadalmi kézzelfogható haszna annak, hogy az erdélyi kisvárosok, szűkebb merítéssel a székely városok elpusztított zsidóságára, a magyar és benne a székely holokausztra emlékezzünk. Mert miért is tennénk? – szól az együgyű kérdés. Hiszen alig voltak pár százan, vagy pár ezren, a második világháború bolygónagy víg vérfürdőjében elenyésznek – szól az együgyű válasz.
Csakhogy volt egy állam, a magyar, amelyet a második világháború kapcsán a hősi, nemzetegyesítő, küldetésbeteljesítő mítosz keretében ünneplünk, de amely lényegében irigységből, majd megfelelési kényszerből és a kisebb ellenállás felé elmozdulva polgárainak egy jelentős, könnyen halmazba rendezhető csoportját részint „a korszellem jegyében”, részint önként, de javarészt kiirtotta. Békés egyéneket lakoltatott ki, terelt össze, hagyott legyengülni és adott át a tömeggyilkosoknak. Ugyanezt a többi kelet-közép-európai állam is megtette, de ez korántsem mentség.
Az Ahogy az óra jár, Fecső Zoltán harmadik történelmi tárgyú dokumentumfilmje a székelyudvarhelyi holokauszt eseményeit fedi fel. Nincs könnyű dolga nyolcvan évvel az események után, de most még lehet. Egyre nehezebb feladat lesz, ahogy telik az idő. Fecső részben az eseményekre emlékező idős embereket szólaltat meg a jelenben, időnként archív felvételeket használ azokról, akik pár évvel vagy évtizeddel korábban egy kamera előtt emlékeztek, részben pedig a holokausztot túlélt és Izraelbe menekült székelyudvarhelyiek utódainál kérdez kíváncsian arra rá, hogy milyen szálak fűzik még őket a városhoz, illetve hogy mi az élettörténetük, hogyan boldogulnak, mire emlékeznek. Ez utóbbi képezi egyfajta belső keretét a dokumentumfilmes elbeszélésnek, de van egy külső, a film szélső peremén futó keret is, méghozzá a Victor Capesius-szál. Capesius, aki Szerdahelyről származott, az Auschwitz-Birkenau haláltábor (egyik) gyógyszerészeként vegzálta az internáltakat, és vett részt a válogatásban, de ami a legfontosabb: felügyelte a Zyklon-B gáz adagolását a halálkamrákba. Ismerték Székelyudvarhelyen is, még a háború előtt, egy ottani családi fotón is felbukkan, amint fürdőnadrágban sütteti magát a békebeli strandon.
Fecső nem hűvös külső szemlélő, nem elégszik meg azzal, hogy rendezőként pusztán tárgyilagos legyen. Ezt elérhette volna annyival – és azzal is értéket teremtett volna –, hogy hagyja az emlékeket gépiesen vagy érzelmektől telítetten elhangzani, felfűzi ezeket egy idővonalra, s a történészek makronarratívájával az értelmezés didaktív távlatait nyitja meg. Ezt mind elvégzi, viszont ennél érezhetően fontosabb számára a közelítés, valamint a korszellem átvilágítása. Például az, hogy a sorjázott fényképeken túl a néző közelebbről is megismerje a helyi személyes viszonyokat, azt, ahogyan az egyik nap még köztiszteletnek örvendő orvos, boltos másnap már a közmegvetés tárgya, és az élet során felhalmozott értékeit közprédának tekinti a szomszédság. Vagy azt (és ezt Bogdán Zsolt színész meséli Csíky András emlékei nyomán), ahogyan az órás, mielőtt beterelik, a régi kuncsaftot megtanítja gyorsan bicskával beállítani az óráját. Vagy az, hogy a városi tájban ma is létező helyszínek beazonosítva legyenek, miközben a deportáció részleteiről értesülünk. Vagy ahogyan a hangzó betétként használt korabeli dokumentumok és sajtóanyagok válogatását elvégezte, az javarészt a groteszk korabeli közszellemet hivatott ábrázolni. A tömeggyilkosság szemérmesen formális szófordulatait a közhivatali szintről a népesség felé, s a népesség felől a közhivatal irányába egyaránt megszólaltatja, és tisztán érezhető, ahogyan a bürokratikusan steril tonalitásból végérvényesen hiányzik az együttérzés.
Fecső a mikrotörténeti részletekről faggat túlélőket, ezzel párhuzamosan a makrotörténeti folyamatok elbeszélése főként Gidó Attila, kisebb részt Tibori Szabó Zoltán holokausztszakértőkre hárul. Gidó Udvarhely mellett a többi helyszínt is bejárja a rendezővel együtt, ott van Auschwitzban is, az elpusztított és internált udvarhelyiek szenvedési színterén, és a kutatásai során feltárt részletekből oszt meg adatokat, miközben azt is kifejti, hogy a háború előtti évtizedek Székelyudvarhelye egészen másként nézett volna ki (értsd: messze nem fejlődött volna oly nagy mértékben) az 1839 és 1944 között majdnem háromszáz főre gyarapodott zsidó polgárság nélkül. Fecső pedig az izraeli interjúkban felvillantja, hogy milyen lehetett volna, illetve milyen értékes személyekkel népesülhetett volna be a kis székely város, ha nincs a Holokauszt. A túlélők utódait megkérdezhette. Az elpusztítottak utódaitól kérdezzen gondolatban a néző.
A szerkesztő megjegyzése
Fontos esemény ez a film! Reméljük, ez derült ki a szerdai, május 3-i bemutató alkalmából is. Egy nappal előtte a rendező – dokumentumfilmes kollégánk – fontos adatokat osztott meg:
„Holnap mutatjuk be az egykori székelyudvarhelyi zsidó közösség történetéről készült dokumentumfilmet. A plakáton nem szereplő kiemelten fontos munkatársak: Gálovits Zoltán rendezőasszisztens, Hajdó Csaba társproducer, Benedek Levente grafikus, az ő munkája a plakát is. Megköszönve mindenkinek aki segítette a stábot, szeretettel és tisztelettel várunk mindenkit a bemutatóra. Szerda este 7 óra, székelyudvarhelyi Művelődési Ház. A film hossza 110 perc.”
Sok sikert, további fontos munkákat kívánunk a rendezőnek és stábjának!
