Június 5-én lezajlott az első népszavazás Nagy-Britannia történetében. A szavazócédulákra a következő szöveget nyomtatták: „Az ön véleménye szerint az Egyesült Királyságnak az Európai Gazdasági Közösségben kell-e maradnia?” A szigetország több mint 40 millió választópolgárának – a parlamenti választásoktól eltérően ezúttal a lordok is szavaztak – igennel vagy nemmel kellett állást foglalnia Nagy-Britannia EGK-tagságának fenntartása, illetve a Közös Piacból való kilépése mellett.
Angliának az Európai Gazdasági Közösség felé vezető útja meglehetősen göröngyös volt. A hatvanas években az akkori londoni kormányok kétszer is kérték a szigetország felvételét. 1961-ben MacMillan konzervatív miniszterelnök, 1967-ben Harold Wilson laburista kormányfő közölte a Közös Piac akkori hat tagállamával, hogy Anglia szívesen csatlakozna a szervezethez. Ám mindkét próbálkozás sikertelen maradt, mivel de Gaulle akkori francia köztársasági elnök „az Egyesüli Államok trójai falovának” tekintette Nagy-Britanniát, féltette a francia nagyipart a brit konkurenciától, s ezért ellenezte a szigetország felvételét a Közös Piacba. De a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején megváltoztak a gazdasági erőviszonyok, s ennek következtében fordult a politikai széljárás is. A londoni vezető gazdasági és politikai körök kezdtek ráébredni Anglia fokozódó elszigetelődésére. Az Egyesült Államok pedig jó szemmel nézte Anglia távolodását Ázsiától és közeledését az európai kontinens, pontosabban a „nyugat-európai klub” felé.
Így, sok huzavona után, 1973. január elsején Nagy-Britannia teljes jogú tagja lett az Európai Gazdasági Közösségnek. A csatlakozást megpecsételő brüsszeli egyezményt az akkor kormányon levő konzervatív kormány írta alá. Ezt követően heves viták kezdődtek arról, helyesen járt-e el a kormány, amikor bevitte az országot a Közös Piacba. Ezek a szócsaták azt a benyomást kelthették, hogy a Laburista Párt egészében véve „piacellenes“, azaz nem helyesli a közös piaci tagságot. A félreértést az okozhatta, hogy Harold Wilson laburista pártvezér nem helyeselte a konzervatívok által jóváhagyott belépési feltételeket. A „piacellenes“ hangulatot a laburisták vezetője ügyesen kihasználta Edward Heath konzervatív kormányfő ellen, s megígérte, hogy pártja hatalomra kerülése esetén felülvizsgálja a csatlakozási feltételeket. S amikor ez tavaly megtörtént, Harold Wilson csakugyar alkudozásokba bocsátkozott a Közös Piaccal,
Egyébként általános vélemény szerint a Laburista Párt a tavaly októberi választásokon azért gyarapíthatta parlamenti többségét, mert programjában megígérte: újratárgyalja a közös piaci tagság feltételeit, majd referendummal dönti el, megmaradjon-e Nagy-Britannia a közösségben.
A Közös Piac Tanácsának március elején Dublinben tartott ülésszakán a szigetország képviselőinek sikerült megértetniük partnereikkel, hogy méltánytalanul magas hozzájárulást várnak Angliától a közösségi költségvetéshez, következésképpen csökkentették az ország kvótáját. Ezzel összefüggésben annak idején a nyugat-európai lapok hírmagyarázói hangsúlyozták, hogy a közös piaci tagállamok mindenképpen továbbra is bent akarták tartani Nagy- Britanniát az EGK-ban, ezért talán még „túlzott” engedményekre is hajlandók lettek volna. A brit diplomaták ugyanakkor előnyösebb feltételeket vívtak ki Anglia számára más kérdésekben is. Nagy-Britannia közös piaci partnerei megígérték, hogy nem gördítenek akadályokat az új-zélandi tejtermékeknek a hagyományos brit piacon való elhelyezése elé, habár az angol belépési kérés elfogadásakor még úgy vélték, ez veszélyeztetné a közös piaci országok tejtermelőinek érdekeit. A Közös Piac Bizottsága továbbá elhatározta, hogy június elsejétől – egyelőre négyhónapi időtartamra – felfüggeszti az EGK-tagállamokon kívüli országokból való marhahúsimportra kivetett zárlatot. A négy hónap lejártával ismét megvizsgálják ez ügyet, s a londoni kormány abban reménykedik, hogy érvényt szerez az angol földművelők érdekeinek.
Sokan úgy vélték, hogy miután a Wilson-kormánynak sikerült kedvezőbb feltételeket kialkudnia, pártján belül elcsitulnak az EGK-ellenes bírálatok. Nem így történt. Amikor a kormány bejelentette, hogy június 5-én népszavazáson dönti el, tagja marad-e Anglia a Közös Piacnak vagy sem, kiújultak a viták a kilencek ellenzői és támogatói között. S nemcsak a laburista, hanem a konzervatív és liberális pártban is. A kommunista párt kivételével ugyanis, amely egyhangúlag a Közös Piac ellen foglalt állást, a többi pártban a vélemények megoszlottak. Az érvek harca szokatlan módon nem a kormánypárt és az ellenzék, hanem az EGK-tagság fenntartásának laburista, konzervatív liberális hivei és ellenzői között folyt. A bennmaradás támogatóinak és ellenzőinek vitáját tehát a párthatárok elmosódása, új frontok kialakulása jellemezte, aminek következtében a brit belpolitikai színpad lényegesen átrendeződött. Sőt, még a laburista kormányon belül is megnyilvánultak ellentétes vélemények.
Vessünk egy pillantást az érvekre. Nagy-Britannia Kommunista Pártja ezért szólította fel híveit, hogy szavazzanak nemmel, mert véleménye szerint az EGK-tagság a nemzetközi monopóliumok hatalmának a kiterjesztéséhez vezet, veszélyeztetve az ország szuverenitását. Ezzel az érveléssel nagyjából egyetértett a Laburista Párt balszárnya és a brit szakszervezetek egy része is.
Len Murray, a Brit Szakszervezetek Kongresszusának (TUC) főtitkára rámutatott, hogy az angol gazdasági mérleg deficitje jelentős, s a munkanélküliség is fokozódik. A munkahelyek számának csökkenését – mondotta – nem lehet elválasztani attól a ténytől, hogy Nagy-Britannia kevesebb árut ad el a közös piaci országokban és többet importál tőlük, mint amikor még nem volt a közösség tagja. Tony Wedgwood Benn iparügyi miniszter azzal érvelt, hogy a Közös Piac többet szív el, mint amennyit hoz a brit konyhára. Az EGK-tagság megítélésében – mint említettük – a konzervatívok is megoszlottak.
Az EGK-tagság hívei rendkívül aktív kampányt folytattak a bentmaradás mellett. A legfontosabb érvük az volt, hogy Anglia számára a Közös Piacon kívül nincs más alternatíva, mert különben az ország még jobban „leszakad” a nyugat-európai vetélytársaktól. Roy Jenkins belügyminiszter az „igen“ szavazatra szólító felhívásában kiemelte, hogy Nagy-Britannia legjelentősebb nemzetközösségi partnerei – Ausztrália, Új-Zéland, Kanada – szükségesnek tartják bennmaradását. A piac-barátok úgy vélik, hogy a brit nagyipar hasznot húzhat a nagyobb piacokból, a versenyszellem pedig hatásos erőfeszítésekre ösztönöz. Egyébként a londoni sajtó megjegyezte, hogy a brit establishment olyan egységes álláspontot foglalt el a Közös Piac igenlésében, amilyet más kérdésekben csak nagyon-nagyon ritkán tanúsított. A nyugat-európai tőkés monopóliumokkal két és fél év alatt szorosan összefonódott brit nagytőke óriási pénzeket áldozott a közvélemény „megdolgozására”. A Közös Piac hívei maguk mögött érezték Washingtont is, amely érdekelt a nyugat-európai „stratégiai egyensúly” megtartásában.
A szigetlakók közül sokan attól is tartottak, hogy amennyiben Anglia kilép az EGK-ból, az eddig kötött bonyolult nyugat-európai gazdasági szerződések évekig tartó felszámolását az adófizetők zsebe bánná. Egy nappal a referendum előtt az International Herald Tribune londoni tudósítója ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Ha az 1973-ban történt csatlakozás előtt tartottak volna népszavazást, akkor az eredmény bizonyára elutasító lett volna. Azonban Britannia ma bent van, és az ellentmondó érvektől megzavart választók aggódnak a kivonulással járó bizonytalanság miatt.”
Ez nyilván sokat nyomott a latban. Az EGK-tagság hívei győztek. A szavazók 67,2 százaléka (17 378 581 választó) a Közös Piac mellett, 32,8 százaléka (8 470 073 választó) ellene adta le voksát. Több mint 14 millió választópolgár távol tartotta magát a szavazástól. Ezzel lezárult a közös piaci tagsággal kapcsolatos vita 14 éven át tartó időszaka. Anglia EGK-belépőjegye véglegesnek tekinthető.
Harold Wilson kormányfő hangsúlyozta, hogy a népszavazáson hozott döntés létfontosságú és történelmi jelentőségű Anglia jövője szempontjából. Rámutatott viszont arra is, hogy ezzel a döntéssel nem oldódtak meg a szigetország lakosságát foglalkoztató problémák. Az infláció terhei változatlanul mindenekelőtt a dolgozók vállára nehezednek. A munkanélküliek száma megközelíti az egymilliót, az árdrágulás meghaladja a 20 százalékot, s az angol gyárak hetente csupán annyit termelnek, mint 1974-ben a nagy sztrájkok idején bevezetett háromnapos munkahéten. Néhány brit iparág messze lemaradt nyugat-európai versenytársai mögött. A fontsterling értéke 1971 óta 25 százalékkal csökkent. Ott van továbbá a be nem fejezett államosítási program, az oktatási reform és még rengeteg más megoldatlan kérdés. A Laburista Párt vezére, Wilson, akinek tekintélye a népszavazás nyomán vitathatatlanul megnövekedett, figyelmezteti az angolokat: a közös piaci tagság nem jelenti azt, hogy az ország gondjai önmaguktól megszűnnek. „Problémáink megoldásának nincs más útja – mondotta –, mint a saját erőfeszítések fokozása és a takarékosság.”
Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.
