Székely János: Védőbeszéd (Mikszáth évfordulóján)

Nincs lap, amely ezekben a napokban ne őt méltatná-magasztalná. És nincs lap – helyesebben irodalmi izgő-mozgó –, aki nyíltan vagy titokban le ne nézné, meg ne mosolyogná kissé. Még az becsüli meg legjobban, aki komolyan gyűlöli őt.
Bűne az anekdota. Bűne a kedély – pontosabban, a komiszkodó iróniának és engesztelő humornak az a hasonlíthatatlanul jóízű elegye, amelyet találóbb szó híján mikszáthi kedélynek nevezünk. Mindazok, akik úgy vélik, hogy a magyar prózairodalom az utolsó száz évben téves úton járt – őt teszik felelőssé az irányvesztésért. Mindazok, akik esztétikai rögeszméjükhöz próbálják idomítani az irodalom eleven életét (és hányan vannak még ilyenek!), az ő életművébe kötnek bele legszívesebben. Új és legújabb értékrendjeikben, rangsoraikban olykor harmad-negyedrangú írókat helyeznek eléje, mert úgymond az ő hagyománya állta útját a korszerű epikának.
Érdekes: epigonjainak, akikben a mikszáthi hagyomány csakugyan felszínessé merevült (Gárdonyira, Tömörkényre, Mórára gondolok), könnyebben megbocsátanak. Az irányzat-düh csakis a mester ellen irányul, akiben pedig mindez még eredetiség volt, és akiben nem is az a legfontosabb, amit átvettek tőle. Szerkesztésmódjának zárt kerekdedségét adomázásnak, kedélyét heherésző urambátyámkodásnak csúfolják; őt tekintik a legfőbb rossznak, afféle kövér sátánnak, aki ellen – noha kissé elkésve – lázadni lehet és kell.
Azt hiszem, nem vállalok sem fölösleges, sem nevetséges szerepet, amikor évfordulója alkalmából kiállok Miszáth Kálmán védelmére. Meggyőződésem szerint ugyanis nem csak igen nagy, hanem éppenséggel igen korszerű író volt. Ha napjaink magyar prózája az ő tényleges és lényeges vívmányait folytatná: még annál is sokkal modernebb volna, mint amilyennek a modernek látni szeretnék.
Rendkívüli korszerűségét mondanivalójával és módszerével egyaránt igazolni lehet. Mi volna korszerűbb irodalmi tett, mint éppen a korszerűtlenség felmutatása? Márpedig ez Mikszáth legmélyebb mondanivalója: a korától elmaradt, az idegen korba belecsöppent ember. Jól tudjuk, hogy ezt az alaphelyzetet őbenne a dzsentri-világ anakronizmusa tudatosította. De olyan magas szinten, akkora általánosító erővel dolgozta ki, hogy az már nemcsak a dzsentrire vonatkozik. Zrínyi Miklós, Pongrácz István, Mácsik György általában az embert jelenti, aki nincsen szinkronban korával. Az az irányzat, amely az irodalmat kizárólag társadalmi szolgálatnak tekinti (s így mondanivalójában is történelmi konkrétságot követel), ezért olykor meg is róhatta őt. Egy másik felfogás viszont, amely úgy tartja, hogy az irodalom az emberi lét mélyebb törvényeit-tényeit tudatosítja, épp ebben látja Mikszáth úttörő érdemét.
Mitől, hogyan korszerűtlen egy ember? Biológiailag nyilván nem lehet az. Tehát viselkedésében, erkölcsében, tudatában. Az Új Zrínyiász erkölcsi téren teszi fel a kérdést: hogyan hat, miképpen érvényesül egy elmúlt kor értékrendszere az új kor megváltozott viszonyai közt. A kísérlet kétszeresen is komikus eredményre vezet. Nevetségessé válik egyrészt az elavult erkölcs, másrészt maga az új kor. S az összevetés annál pikánsabb, mert azt a régi erkölcsöt hivatalosan még az új kor is magáénak tekinti. Az Új Zrínyiász így voltaképpen az új kort szembesíti saját elavult erkölcsi tudatával. A feltámadt Zrínyi az a korszerűtlen ember, aki komolyan veszi a morális rendet, melyet a társadalom már csak látszatként tart fenn.
Pongrácz gróf vagy Mácsik a viselkedés anakronizmusát testesítik meg. Őnekik nem az erkölcsük, hanem a fogalomrendszerük régi; korszerűtlen fogalmaik, avult történelmi tudatuk szerint ítélik meg a világot, s aszerint mozognak benne. A kísérlet nem annyira pikáns, mint a Zrínyiászban, mert a kor de facto nem tartja már eszményének Pongráczék viselkedését (mint ahogy Zrínyi erkölcsét igenis annak tartja), s ezért a nevetség főleg a hősökre hárul. De éppen ezáltal válik emberibbé, egyetemesebbé, hogy úgy mondjam, metaforikusabbá Pongrácz vagy Mácsik korszerűtlensége. Azt a tragikomikumot jelenítik meg, amelyet a szinkronhiány szükségképp magában hord.
Pongrácz és Mácsik „szélmalomharcot” vívnak. A szókép, mint tudjuk, Cervantestől származik, maga a korszerűtlen ember szintén Cervantes invenciója. Mikszáth hasonszőrű hősei mindahányan Don Quijote ivadékai, méghozzá egyenes ágon. Senki se higgye, hogy Mikszáth nem volt tudatában örökségének – jó néhány szövegben fejezte ki háláját érte. Akkor hát mi az érdeme? Csak annyi, hogy a háromszáz év előtt felvetett témát tovább variálta?
Egyáltalán nem azt a témát variálta! Don Quijote nem a múltban él, hanem egy olyan világban, amely sohasem volt. Quijote a becsapott ember, könyvek becsapottja, aki a valódi világban irodalmi klisék szerint viselkedik. Mikszáth múltja azonban korántsem fiktív, hanem nagyon is valódi múlt. Hőseinek tudatát korántsem irodalmi illúziók, hanem éppenséggel az illúziótlanul szemlélt múltbeli valóság tartja fogva. Egyik sem fantaszta: mindegyik elkésett ember. Mikszáth nóvuma tehát: Cervantes eszközeivel tudatosítani az emberi történelem dialektikáját, sütni rá minden meghaladottra a donkihotizmust. Mi lehetett akkor (és mi lehet akár most is) égetőbb, időszerűbb mondanivalója az irodalomnak? Nem az-e mindmáig legfőbb gyötrelmünk, ha képtelenek vagyunk szinkronba kerülni korunkkal?
Mikszáth mondanivalója annyira modern, hogy máig is időszerű. Módszere hasonlóképpen. Nem a Különös házasság, nem a Noszty fiú, nem a Fekete város módszerére gondolok itt; ezek az agyonméltatott művek magát a hagyományt képviselik – ilyen szempontból érdektelenek. Ellenben a Nemzetes uraimék, a Beszterce ostroma meg az Új Zrínyiász nem illenek-e pompásan abba a fejlődésvonalba, amely a mítosztól és népmesétől Cervantesen, E. T. A. Hoffmannon, Alfred Jarryn keresztül Italo Calvinóig, Ionescóig, Dürrenmattig, Beckettig vezet? Lényege egy önkényes fikció elfogadtatása, egy irreális mozzanat beiktatása a realitásba a gondolat tömör és frappáns megjelenítése érdekében. Zrínyi feltámadása ugyanazt az esztétikai funkciót tölti be, mint Béranger környezetének átváltozása. Metaforikus, vagy ha úgy tetszik, mitikus módszer ez, s noha réges-régi, mégis a legmodernebbek közül való. Nevezhetjük-e másnak, mint modernnek azt az írót, aki ezt a módszert a magyar prózába először bevezette?
Védőbeszédem végén még csak az urambátyámkodás vádja alól szeretném tisztázni őt. Egy irodalmi mű olykor épp az ellenkezőjét sugallja annak, mint amit szó szerint elmond. Mikszáth iróniája is ilyen különös természetű. Az olvasóban tudatosan provokálja az ellentmondást: nem szabad tiszteletreméltó eszmék, tisztességes emberek fölött így cinizálni. Kedélye pedig kimeríthetetlen. Szövegének eleven közvetlensége, atmoszférája, humora van. Ez magában persze nem volna elegendő – ezt Gárdonyi is könnyen eltanulta. De mihelyt a mondanivaló rendkívüli fontosságával, a módszer szokatlan korszerűségével találkozik, akkor csak örülhetünk. Mikszáth az a modern régi író, aki saját példáján bizonyította, hogy a modernség nem szükségképp kopár és kedélytelen. Kopár és kedélytelen: a tehetetlenség. Bárcsak tudnók megszívlelni a példát.
(1972)