BOLDOG EMBER
Kedves Barátaim! Nem először kérnek meg arra, hogy készítsek bevezetőt valamely festészeti kiállítás megnyitójára. Sohasem volt olyan könnyű dolgom, mint mostan.* Nagy Pál festészetét ugyanis hitem szerint mélyen és alaposan ismerem; már létrejöttében megfigyelhettem. Életem fontos művészeti (illetve hát kultúrtörténeti) élményei közé tartozik Nagy Pál festészetének kialakulása. Mert ez az életút, ez a művészi pálya szemmel láthatóan szinte modell-érvénnyel hordozza magában korunk festészetének mozgásirányát. A naturálistól való elszakadásról van szó, korunk művészetének arról a törekvéséről, hogy feladva a látvány reprodukálását, a természet valósághű ábrázolását, valami máshoz (adott esetben az absztrakthoz) jusson. Nagy Pál nem a szokásos módon tette meg ezt az utat. Művészete struktúrájában ma sem absztrakt, hanem konkrét; az a terület, ahol a naturálistól való elszakadást végrehajtotta, nem a struktúra. Hanem a kép textúrája. A legpontosabb meghatározás, amit Nagy Pál festészetére eddig találtam: a naturális feloldása a textúrában; textúrára redukált látvány; texturálásra használt absztrakció. Én erről írtam már egyszer egy rövid esszét, nem ismétlem meg. Még tán csak annyit mondanék el, hogy Nagy Pál óriási problémát oldott meg ezzel: egy lehetséges utat talált arra, miképpen tehető korszerűvé a festészet anélkül, hogy megfosztanók emberi közegétől, a kifejezéstől. Nagy Pál festészetére énszerintem nem azt kell mondani, hogy jó, hogy szép, hogy érdekes. Nagy Pál festészete: fontos. A legtöbbet érte el, amit korunkban művész elérhet. Ez a szomorú festő, aki mellettem áll, igazság szerint a legboldogabb ember, akivel valaha találkozhattam. Mert nem az az igazi boldogság, ha sokan szeretnek, hanem ha megtettük azt, amire képesek voltunk.
* Elhangzott 1979. január 29-én a Vatra szerkesztőségében, Nagy Pál utolsó kiállításán; a festő június l8-án meghalt. [Erdélyi Magyar Adatbank]
A MEGSZOKOTTNÁL IS KEGYETLENEBB
Ostoba, ostoba, ostoba dolog; ostoba, mint a földrengés, az árvíz, a háború – mint minden baleset – mint a halál.
Nagy Pál énnekem gyermekkori jó barátom volt, osztálytársam a hajdani Kollégiumban, kollégám a rajziskolában (Bordi Andrásnál), azután tőszomszédom és mindennapos kedves vendégem; végül nagyra becsült, szeretett, mondhatni legkedvesebb festőm, akinek ismeretségére mindenkor büszke lehettem. Csakugyan, akadt énnekem életem során két-három jó emberem, aki a szemem láttára érett jelentős művésszé, igazi személyiséggé, s akinek „tanúja lenni” (pályafutását figyelemmel kísérni) életem egyik nagy öröme volt. Közéjük tartozott Nagy Pali is. Milyen jó, hogy ezt maga is tudta, milyen jó, hogy megmondtam neki még idejében! Most már sohasem juthatna tudomására.
Elfogult, de talán nem is nagyon elfogult baráti véleményem szerint most, legutóbb, úgyszólván a szemünk előtt talán tíz-tizenöt igazi képet is festett; súlyos, valódi, nagy műveket, amelyekre utódaink is büszkék lehetnek. Utat talált a modern művészet útvesztőjében, halálos buktatói között: új, nemcsak a maga, hanem mások számára is járható utat, amely teljes összhangban van absztrakt korunkkal, de azért teret nyit ősi igényünknek is az emberi kifejezésre. Felfedezte a textúrát mint az absztrakció eszközét és lehetőségét, s ezzel a merőben új szemlélettel formálta látható képpé századunk jellegzetes élményeit. Elfogult, de talán nem is nagyon elfogult baráti megítélésem szerint előfordulhat, hogy valamikor majd a festészet úttörő nagy mesterei között tartják őt számon. Megeshet, hogy ez a legutóbb festett néhány képe korunk és kultúránk értelme volt.
(Azt mondhatná bárki, hogy csak a jó barát személyes megrendültsége, a búcsúzók szokott vidékies nagyotmondása adja a számra ezeket a szavakat. Lehet. Meglátjuk, ha élünk.)
Aztán Kemény Zsuzsa is, a Pali felesége! Ő meg az én Ilonámnak volt osztálytársa, lánykori jó barátnője. Együtt tanultak, bolondoztak, nevettek; együtt hallgattak muzsikát. Később, a Szabadság úton is együtt, egy fedél alatt, úgyszólván egyazon fészekaljban nevelték fel a gyermekeinket (akik egymásnak szintén a legjobb barátai lettek). Még most, legutóbb, az Új Életet is együtt szerkesztették-korrigálták – már csak ezért is szerettem őt! Igazi pórul járt, nehéz életű asszony, aki az égvilágon semmiről sem tehetett, de tréfás jókedvvel viselt el minden csapást – s ha olykor eszébe jutott vagy emlékeztették, hogy talán többre is vihette volna (figyelemre méltó, bár csak alig kihasznált íráskészsége volt), hát azt is valamely újabb faviccel ütötte el.
És Varga Kati is, A Hét grafikusa! Az Atreidák történetei jutnak eszembe, ha rá gondolok. Haragudhattak rá az istenek, engesztelhetetlenül haragudhattak: alig pár éve, a bukaresti nagy földrengéssel gyermekét is, férjét is elpusztították. Elvettek tőle majdnem mindenkit, akit szeretett – senki sem tudja, hogyan viselte el. És miután elviselte (de csak azután!), most őt is elpusztították; gyökerestül kiirtották az egész családot.
Néhány órával halála előtt, június 18-án délben még köszöntem neki, ahogy Zsuzsára is, Palira is ráköszöntem még. Istenem, mennyire felületesen, milyen futólag! Közös haláluk után most már mindenkinek úgy kell köszönnöm – mintha utoljára. Ostoba, ostoba, ostoba história, a szokásosnál is rémesebb, kegyetlenebb. Ma már nem sokan hisznek a sorsban, fátumban, balszerencsében, de ha van ilyesmi: szégyellje magát.
A szerkesztő megjegyzése
1979. június 18-án a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin iparművésznő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. Emlékezetünk (hallomás) szerint Zsuzsa vezetett, és Kati még élt a kigyulladt autóban, amikor megpróbálták kimenteni.
Varga Katalin kolléganőnk két évvel azelőtt veszítette el férjét, Dankanits Ádámot és fiát, Dadit (Dankanits Lászlót), ők az 1977-es március 4-i nagy földrengésben haltak meg Bukarestben. Tragédiájuk nem csak lelkileg-érzelmileg érintette fájdalmasan A Hetet.
Huszár Sándor felmenői is makfalviak voltak, onnan költöztek Kolozsvárra, ahol főszerkesztőnk megszületett. Ő is támogatta a tábor létrehozását, Kusztos Endrével barátii kapcsolatban volt. Varga Katalin mintegy A Hét kiküldöttjeként ment az avatóra. Kemény Zsuzsához hasonlóan neki is remek íráskészsége volt. A Hétben először a Nagy Pálnál tett műteremlátogatásáról írt. Vásárhelyen náluk lakott.
Nagy Pál tragikus halála után, tisztelettel a gazdag művészeti és művészpedagógusi munkásságáért a tábor az ő nevét vette fel.
Kiemelt képünk – Nagy Pál: Lombhullás
