A most 63 éves kolozsvári grafikus a kortárs erdélyi képzőművészet egyik legaktívabb tagja. 1958-ban született Alsócsernátonban, a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett, utána Feszt László tanítványaként a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát.
Az Apáczai Csere János Líceum rajztanára, Galériájának szervezője, grafikusművész, könyvillusztrátor, festő. Olykor módszertani írásokat, verseket közöl, és ha úgy adódik, tiltakozó táblával a nyakában tüntet Kolozsvár főterén az Apáczai Líceum képzőművészeti részlegének megszüntetése ellen. Csoportos tárlatok rendszeres résztvevője, számos egyéni kiállítást rendezett Kézdivásárhelyen, Alsócsernátonban, Kovásznán, Tordaszentlászlón, Kolozsváron és Marosvásárhelyen, magyarországi alkotótáborok meghívottja, a Barabás Miklós Céh és a Magyar Képzőművészek Világszövetségének tagja.
Művészként, kisebbségiként jelentős társadalmi, kulturális feladathalmazt vállalt és vállal folyamatosan, de az igazi csatáit a Farkas utcai templom közelében, a Barabás Miklós Céh kiállítótermének tőszomszédságában, műtermében vívja az anyaggal, technikával, az önkifejezés gyakran gyötrelmes, de egyben felemelő, felszabadító csataterein.
Kedvenc technikája a rézkarc, de készít monotípiákat, pasztellképeket, linóleummetszeteket. Gyakran fedezhetünk fel grafikai lapjain, rézkarcain mitológiai, kultúrtörténeti utalásokat. Erőteljes, dinamikus, hangsúlyos ellentétekre épülő kompozíciók ezek, amelyek többségében végsőkig feszített, olykor feloldhatatlannak tűnő elentétekről tudósít. A kiűzetés tragédiája, a magáramaradt harangtorony keserűsége, a „tört szárnyú” szenvedéssel átitatott döbbenete, a szórványba, zűrzavarba sodródott templom kiszolgáltatottsága elevenedik meg drámai erővel a munkáin.
Nehéz lenne eldönteni, hogy segélykiáltások, lázadások, tiltakozások, vagy a feloldozás, megkönnyebbülés reményében tett őszinte kitárulkozások ezek a munkák. A lázadás szinte minden alkotásán megnyilvánul, egyik tavalyi versében félreérthetetlenül utal erre:
„Fordulj hát szembe ellenségeiddel
s védd maréknyi
hamvadni látszó
izzó parázsként mégis
fellobbanó valós jussod:
főnix-lényű önmagad (!)”
(Székely Géza: Főnix, 2016.)
Úgy gondolom végsősoron a fenti feltételezések közül mind ráillik Székely Géza komplex üzenetű, alapos szakmai tudásról, letisztult formavilágról árulkodó művészetére. Őt elsősorban korunk ellentmondásai és azok szorításában vergődő embertársainak a sorsa ízgatja nyilvánvalóan, szembeszökően.
Nincsenek látványos szakmai megújító törekvései, hagyományos grafikai műfajokkal, technikákkal közvetít kortárs gondolatokat. Meggyőződésem, hogy öntörvényű művei nélkül szegényebb lenne erdélyi képzőművészetünk.
