Bár Toró T. Tibor megnyitó beszédében még megengedett magának néhány kétértelmű
mondatot valami önvizsgálatról, meg arról, hogy esetleg újra lehetne gondolni Tusványost az április 12-ei esemény után, sőt fél szájjal még azt is megpendítette, hogy úgy tűnhet, a rendezvény arra szűkült, hogy Orbán Viktor megmondja “merre van az előre”, ám a meglebegtetett arculatváltásból nem lett semmi. A rendezvényt elsodorta ugyanaz az avítt, szélsőjobbos retorika, az önfelmentő összeesküvés-elméletek hangoztatása, amelyet a magyar választópolgárok elsöprő többsége elutasít.
Minderre a legjobb példa most is Orbán Viktor beszéde volt, aki azt bírta mondani, hogy azért nem vette fel parlamenti mandátumát, mert ott már nem folyik érdemi munka és ő inkább a “nemzeti ellenállás” megszervezésével kíván foglalkozni. Lefordítom, ez azt jelenti, hogy ő nem politikai eszközökkel kívánja érvényesíteni pártja – vagy csak a saját – érdekeit.
Akkor hogyan? Köztéri demonstrációkkal, netán barrikádokat fog emelni az Andrássy úton, ahogyan egy utcai harcoshoz illik? És ha igen, akkor ki fogja őt követni? Szijjártó a BYD-tól, vagy Gulyás Gergely, aki el sem jött a hülye szójátékkal Tusványosnak nevezett tusnádfürdői dzsemborira, hogy a sárban és a politikai mocsárban dagonyázzon, netán Navracsics Tibor, vagy Ferencz Orsolya, akik állítólag egy konkurrens pártot gründolnak, vagy Lázár János, aki nemcsak a parlamentből tűnt el, de a közéletből is? És kik lesznek
azok a tömegek, akik majd sűrű tömött sorokban fognak menetelni az illiberális demokráciáért (már a szókapcsolat is nonszensz, mert valami vagy illiberális, vagy demokrácia)? Netán az a körülbelül egymillió ember, aki a választások óta elhagyta a Fideszt?
Orbán beszédének tekintélyes részét a Magyar Péter által vezetett kormány bírálatának
szentelte, ám itt súlyos ellentmondásba keveredett, amikor önkénnyel és a jogállamiság megsértésével vádolta a miniszterelnököt. Ő aki 2019-ben még azzal vádolta az Európai Uniót, hogy politikai fegyverként használja a jogállamiságot, most megtalálta ugyanazt a fegyvert. Érdemes emlékeztetni rá, hogy egykori igazságügyi minisztere, Varga Judit szerint “a jogállamiság fogalma önkényes politikai eszköz”, Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója pedig a sajtószabadsággal, demokráciával, alkotmányossággal együtt a jogállamiságot is a “bla-bla” kategóriába sorolta.
És miközben Orbán Tusnádfürdőn feltette a régi lemezt és brüsszelezett, ukránozott, genderezett, addig Magyarországon egész más témák uralják a közbeszédet. Például az, hogy ki lesz az új köztársasági elnök, milyen projektek kapják meg az európai uniós finanszírozást, mit kellene beleírni az új alkotmányba és mit kihagyni belőle, mikor fog lépni az igazságszolgáltatás az ellopott, elherdált több tízezer milliárd forint felelőseivel szemben és nem utolsósorban az, hogy belebukhat-e a volt miniszterelnök az aranykonvoj-ügybe.
Mindehhez a múlt kétes dicsőségébe beleragadt Orbán már nem tud, vélhetően nem is akar hozzászólni. Ő elvan a tusnádfürdői Patyomkin-faluban az emlékeivel, képzelgéseivel valami nagy patrióta (leánykori nevén: szélsőjobb) fordulatról Európában, igaz ugyan, hogy most nem említette meg azt, hogy Trump huszonnégy óra alatt lezárja az ukrajnai háborút és a Fidesz nyolcvan egyéni választókerületben biztosan győzött az áprilisi választásokon, pedig szerintem gondolt rá.
Még körbeveszi őt a hívek megcsappant köre, az RMDSZ sanchopanzái, de egyesek már közülük is helyezkednek (Csoma Botond, a Szövetség szóvivője nem tartja feladatának, hogy kommentálja a magyarországi belpolitikai eseményeket, ám “az erdélyi magyarok főnöke” egy nappal a választások előtt még Debrecenben kampányolt a Fidesznek).
Groteszk képet mutatott a harmincötödik tusnádfürdői tábor. Itt Orbán még megküzdhetett a szélmalmokkal, táplálhatta híveiben az illúziókat arról, hogy a Tisza-kormány 134-ik napján (miért pont akkor?) majd visszatér a hatalomba. A kérdés csak az, hogy akárcsak Cervantes hőse ráébred-e a valóságra, vagy politikai menedékjogot kér Tusványoson és tovább üldözi a szélmalmokat?