Napjaink sztártörténésze és világmagyarázója, Yuval Noah Harari szerint az emberi civilizáció kialakulásának kulcsfontosságú pillanata a nyelv megjelenése után a közösségi történetek kialakulása volt. A nyelv mint kommunikációs eszköz alkalmas volt a közösség cselekvésének összehangolására, azonban a történetek identitást adtak a közösségeknek. A történetek révén az emberek nagyobb csoportjai tudták elhelyezni magukat a világban és számukra a létezés a fajfenntartásnál mélyebb értelmet nyert. A történetek lassan szakrálissá váltak, mítoszokká alakultak, amelyeknek már
közösségmegtartó erejük volt. „A közös mítoszok elterjedése és az ezekben való hit, teszi lehetővé minden nagyszabású emberi együttműködés kialakulását” – írja Harari.
A nemzetek kialakulásával a mítoszok is nemzetiekké váltak, amiről sok politikus azt gondolta, hogy nemcsak a társadalmi kohéziót, a hazafiságot erősítik, de politikai erőforrásként is hasznosíthatók. A nacionalista politikusok szívesen nyúltak vissza a kiszínezett történelmi múlt, vagy egyenesen a legendák világába, hogy nemzeti büszkeséget adva a népnek megalapozzák saját népszerűségüket. (Apropó, hallott valaki Csaba királyfiról?)
A történetírás kritikusabb, posztmodern iskolái azonban komoly fenntartásokkal kezelték azt a fajta historizmust, amely „a tényszerű múltat emlékezetes múlttá, s így mítosszá alakítja” (Jan Assman és Aleida Assman). Henri Pirenne francia történész szerint „Aki saját népe csodálatába merül, elkerülhetetlenül el fogja túlozni annak eredetiségét, és olyan felfedezéseket tulajdonít neki, amelyek valójában máshonnan erednek”.
Amennyiben a nemzeti mítoszok konszolidálódnak egy nép kollektív tudatában, meglehetősen eretnek dolog azokat megkérdőjelezni. Akik megteszik, azt kockáztatják, hogy hazafiatlannak, netán „idegenszívűnek” minősítik őket és örülhetnek, ha ennyivel megússzák.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy Romániában a szuverenista offenzíva felszínre hozta nemcsak az amúgy nagyon is vitatható dák-római elméletet, de egy egykori dák-szkíta birodalom mítoszát is, s egyesek már odáig jutottak, hogy Dániát is ősi dák földnek minősítették, mások pedig úgy vélték, hogy a dákok tanították meg a rómaiakat latinul és természetesen ők építették az egyiptomi piramisokat is. A szuverenista felvonulásokon pedig mind gyakrabban láthatunk grasszálni Sergiu Nicolaescu filmje által ihletett feltételezett dák viseletbe öltözött táráboszteszeket.
Nyilván lehet ezen mosolyogni. Ám amint arra Pirenne is rámutatott a nemzeti mítoszoknak nemcsak építő, de romboló hatásuk is lehet: mindenekelőtt azért, mert eltávolítják híveiket az igazságtól. És ne legyenek illúzióink, a szélsőséges politikai kurzusok előretörése magával hozza a legbizarrabb nemzeti mítoszok kultuszának ápolását – és nemcsak Romániában. A nemzeti sorslegendáktól pedig már csak egy
lépés a kizárólagosság, a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség.
Ezért is nagyon fontos az olyan román történészek, írók, publicisták munkája, mint amilyenek Lucian Boia, Cristian Sandache vagy Dan Alexe. Utóbbinak a 2021-ben a Humanitas könyvkiadónál megjelent könyvét – Dacopatia şi alte rătăciri
româneşti, Dákopátia és más román eltévelyedések – szeretettel ajánlom kedves hallgatóink figyelmébe.

Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. szeptember 11-én.