Jogelméleti szakemberek évszázadok óta foglalkoznak a „törvény betűje” és a „törvény szelleme” fogalmainak tisztázásával, illetve azzal, hogy a bíró, a jogalkalmazó hozhat-e olyan ítéletet, amely nem támaszkodik konkrét törvényszövegre, de levezethető a jogszabály szellemiségéből (elvégre a jogalkotó sem vehet számba minden lehetőséget). Mértékadó jogászok szerint ez utóbbi meglehetősen kockázatos, komoly a veszélye annak, hogy a bíró így hozzáad a törvény szövegéhez olyan kitételeket, amelyek abban nem szerepelnek.
Másfelől – érvel az ellentábor – a jogértelmezés lényege épp az, hogy nem mechanikusan, hanem racionálisan kell alkalmazni a törvényt és ott, ahol valamilyen joghézag mutatkozik, a bíró a rendelkezésére álló információk, körülmények, bizonyítékok ismeretében a jogszabály célját figyelembe véve hozza meg a döntését.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a sajtóban nagyon sokan bírálták az alkotmánybíróság közelmúltban meghozott döntését, amelynek értelmében Diana Şoşoacă asszonyt kizárták az államelnöki választásokról. Az indoklás szerint azért, mert a volt jelölt olyan meggyőződéseit hangoztatta, amelyek egyértelműen törvény- és alkotmánysértőek, kétségbe vonják Románia demokratikus berendezkedését és alkotmányos rendjét. Értelemszerűen egy olyan jelölt, aki semmibe veszi az alkotmány előírásait, nem töltheti be „az alkotmány védelmezőjének” tisztségét.
A döntéshez fűzött különvéleményében Iuliana Scântei alkotmánybíró azt hangsúlyozta, hogy az alkotmánybíróság túllépte a hatáskörét, amikor nem korlátozta ítéletét a törvényes feltételek betartásának ellenőrzésére, hanem a jelölt véleményét, magatartását szankcionálta. Úgy vélte, hogy amennyiben Diana Şoşoacă megnyilvánulásaival aláásta a jogállamiságot, akkor ezt egy büntetőperben kellett volna megvizsgálni és elítélni, de mivel ez nem történt meg, az alkotmánybíróság nem veheti át a polgári bíróságok feladatait.
Nekem abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy jelen lehettem Varga Attila, jelenlegi alkotmánybíró doktori disszertációjának a megvédésén, amelynek témája épp törvénykezés alkotmányossága volt. Mind ő, mind témavezető tanára, Dr. Ioan Murariu amellett érveltek, hogy az alkotmányosság, vagyis az alkotmány szellemiségének a figyelembevétele része kell legyen (s mint ilyen számon is kérhető) a törvényhozáson még akkor is, ha nincs olyan alkotmányszöveg, amelyiket a parlament által elfogadott törvény megsértene.
Továbbmenve: ha az alkotmányosságot a törvényhozás egészének tiszteletben kell tartania, akkor ez még inkább érvényes egy olyan politikusra, aki az államelnök akar lenni, vagyis olyan tisztséget kíván betölteni, amelynek értelme épp az alkotmány működésének biztosítása. Ami pedig Iuliana Scântei ellenvetését illeti, hogy nincs olyan jogerős bírói döntés, amely megállapítaná Şoşoacă alkotmányellenes magatartását, úgy vélem, hogy az alkotmánybíróság erről igazán nem tehet. Viszont a szóbanforgó jelölt antiszemita, EU-ellenes kirohanásait a sajtó kellőképpen dokumentálta, és maga az elkövető sem vitatta (sőt, kérkedett vele). Mit kellett volna ebben a helyzetben tennie egy felelős alkotmánybíróságnak? Behunynia a szemét?
Nyilván megtehette volna, azonban az alkotmányosság elve a demokrácia intézményeinek a védelmét is magában foglalja. A Weimari Köztársaságnak nem volt állandóan ülésező alkotmánybírósága, a helyette létrehozott ú.n. Staatsgerichtshof hatásköre pedig erősen korlátozott volt. Ha lett volna, akkor talán kizárhatta volna Adolf Hitlert és pártját az 1932-es parlamenti választásokról…
