Úgy hozta a véletlen, hogy két rendkívül érdekes könyvet olvastam el egymás után. Az egyik Kepes András Két macska voltam című regénye, a másik pedig Philippe Sands történelmi munkája, a Patkányút, amely bár tudományos kutatás eredménye, vetekszik egy detektívtörténet izgalmasságával.
Ha Kepes András neve ismerősen cseng olvasóimnak, az nem véletlen, ő hosszú ideig volt a Magyar Televízió (amikor az még komolyan veendő intézmény volt) műsorvezetője, ő szerkesztette a Desszert című méltán nagy nézettségű beszélgetőműsort. A szerző nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, és termékeny íróvá vált. Egy önéletrajzi és több szépirodalmi könyv fűződik a nevéhez.
Legutóbbi műve a Két macska voltam irodalmi formában dolgozza fel a közelmúlt drámáit, egyéni sorsokon keresztül világít rá egyrészt a rendszer cinizmusára, másrészt arra, hogy az évtizedeken át hordozott titkok milyen személyiségtorzulást idéztek elő egy egész generáció képviselőiben.
A regény cselekménye túllép Magyarország határain, megismerkedhetünk a délszláv háború okozta lelki sérülések utórezgéseivel is. Főhőse, György rendőr lesz, aki saját múltja után is nyomozni kényszerül, és döbbenetes felfedezéseket tesz. Kiderül, hogy apja hiába menekült a diktatúra elől egy vidéki tanyára, lelkiismeretével ott sem tudott elszámolni. Az már csak ráadás, hogy az az ember, akit az György apjaként tisztelt, bár nem szeretett, voltaképpen nem a vér szerinti apja, a valódi szülő egy szerbiai partizán, aki ’56-ban Budapesten megmentette az apaként ismert férfi életét és elszerette annak
szeretőjét, aki aztán bemártotta az AVO-nak megmentőjét. Zavaros, kibogozhatatlan közelmúltra bukkanunk, ha megkaparjuk a valóság felszínét, ahol a jók egyben rosszak is, az agresszorok maguk is áldozatok, és a sorsok különös módon összefonódnak, körkörösen egymás farkába harapnak, mint Karinthy két macskája, aki álmában volt, s
akik kergetik egymást.
Fikció, mondaná erre az ember, ha nem venné rögtön a kezébe a másik könyvet, ami már valódi történelem, minden szavát dokumentumok, fényképek igazolják. Kezdetben Philippe Sand nem akart egyebet, mint megírni annak az SS tábornoknak az élettörténetét, akinek a parancsára és a felügyelete mellett kiirtottak mintegy százezer zsidót, többek között Sands majdnem egész családját a mai Ukrajnához tartozó Lvivben (akkori nevén: Lembergben).
Szerzőnek szerencséje volt. Megtalálta az egykori körzetparancsnok, Otto Vächter fiát, Horstot, aki nemcsak hajlandó beszélni apja és anyja életéről, meggyőződéseikről, de a brit történész rendelkezésére bocsát több mint 1800 oldalnyi dokumentumot. Ebben ott vannak szülei levelezései, anyja naplója, apja pártkarrierjét igazoló dokumentumok –valóságos kincsesbánya egy kutató számára. Horst ugyan segítőkész és nyitott, de nem hajlandó elítélni az apját, sőt épp azért gyűjti ő maga is az emlékeket, hogy felmentést találjon annak az embernek a viselt dolgaira, akit maga jóformán nem is ismert, csak anyja elbeszéléseiből tudott róla, hogy ő az apja.
Otto Vächter SS dandártábornok élete és karrierje önmagában is érdekes,
tanulmányozása révén megtudhatjuk, hogyan működött a náci káderpolitika, miként tett jobb sorsra érdemes embereket lelketlen gyilkológépekké, de a könyv igazán döbbenetes része az, amelyben a szerző azt mondja el, mi történt Vächterrel a háború befejezése után. Nos, három évig az Alpokban bújkált, a szovjet és az amerikai hírszerzés orra előtt rendszeresen találkozott a feleségével és más támogatóival, majd 1949-ben Rómába szökött, ahonnan az úgynevezett patkányúton Argentinába akart
menekülni. Ez nem sikerült neki, mert 1949 júliusában máig tisztázatlan körülmények között meghalt.
Megtudjuk azonban, hogy a náci szökevényeket nemcsak a Vatikán magas rangú tisztségviselői, többek között Alois Hudal püspök segítették, de a hidegháború beköszöntével már az amerikai hírszerzés is, megpróbálva „megfordítani” és rávenni őket, hogy a szovjetek után kémkedjenek. Otto Vächter egyik kollégáját Karl Hass-t például beszervezik az amerikaiak. Tartótisztjének – Lucid A. Thomasnak – a fia feleségül vette ügynökének, Karl Hassnak a lányát, gyerekük – akivel a könyv szerzője
találkozik – ma Svájcban él, és a brit kutatótól tudta meg, hogy egyik nagyapja egykor az amerikai, másik nagyapja pedig a náci, majd az amerikai hírszerzésnek dolgozott, de az sem lehetetlen, hogy a szovjetek is beszervezték.
„A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.” (József Attila)