Ma százhét éve robbant ki az úgynevezett Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy annak idején miért november 7-én ünnepeltük az októberi eseményt, a Julianus- és a Gergely-naptárak közötti különbség az oka, abban az időben Oroszországban még az előbbi volt használatos.
Diákkoromban azt tanították nekem, hogy a Nagy Októberi Szocialista forradalom azért következett be, mert a tömegek Marx, Engels és főleg Lenin hatására megértették, hogy boldogulásukat csakis a szocialista forradalomtól várhatják, amelyik megszünteti a kizsákmányolást és a nép végre kezébe veheti saját sorsát. Ma már tudjuk, hogy ez korántsem volt így. 1917-ben Oroszországban az élet már elviselhetetlenné vált.
A forradalom okait részben az alacsony bérekkel és az élelmiszerhiánnyal kell összefüggésbe hozni, a legfontosabb katalizátort azonban az I. világháborúnak tulajdoníthatjuk, amelyben parasztok millióit hívták fegyverbe a birodalmi nemzetek közötti háborúnak tekintett háborúban. A hadsereg a harminc hónapos harcok alatt 40 százalékos, havonta mintegy 200 ezer fős veszteséget szenvedett. Ezek a számok végül hozzájárultak ahhoz, hogy Nyikolaj Romanov cár számos tisztségviselője lemondjon, és ezzel igazolták a forradalmárok előtt az orosz monarchia teljes eltávolításának szükségességét.
Egyes történészek ma már azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán eldördültek az ágyúk az Auróra cirkálón és, hogy megrohamozták volna a szentpétervári Téli Palotát. A forradalmat sokkal inkább a katonafeleségek tiltakozása váltotta ki, valamint az, hogy a cári közigazgatás képtelen volt úrrá lenni a gondokon. Mindennek semmi köze sem volt a kommunista ideológia állítólagos térhódításához, az viszont igaz, hogy a forradalmi viszonyok között Leninék voltak azok, akik leghamarabb eszméltek, megalakították a Vörös Hadsereget és súlyos harcok árán megnyerték a polgárháborút. Viszonylagos elfogadottságukat és népszerűségüket nem a politikai programjuknak köszönhették, hanem annak, hogy az emberek kétségbeesése olyan nagy volt, hogy szinte bárkit elfogadtak, csakhogy véget érjen a számukra végzetesnek tekintett monarhia.
A bolsevik hatalomátvétel után az élet valóban valamennyivel jobb lett Oroszországban. Azelőtt semmilyen egészségügyi rendszer nem volt, a kommunisták megteremtették a szociális egészségügyi és oktatási hálózatot, fejlesztették az ipart. Ugyanakkor viszont a mezőgazdaság kollektivizálása teljes csődnek bizonyult, ennek következménye lett a hatalmas éhínség az 1920-as években, amikor csak terrorral tudták fenntartani a rendszert. A rendszer stabilizálását hatékonyan szolgálta az, hogy a Népbiztosság első dolga volt még 1917-ben létrehozni a Csekát, a KGB jogelődjét, majd a Gulagokon a munkatáborokat.
Ami igaz a Szovjetunió létrejöttére, az elmondható valamennyi későbbi, úgynevezett szocialista országról. A világháború keltette konjunktúra hozta őket létre, azután pedig az erőforrások viszonylagosan egyenlő elosztásával, erőszakkal és a mindenhová elérő titkosszolgálatokkal konszolidálták a hatalmukat. Románia sem volt kivétel, itt is működött a Szeku, a rendszer vélt vagy valós ellenfeleit pedig várta a Duna-csatorna vagy a kitelepítés, és ez még mindig a szerencsésebbeknek jutott, mert voltak akiket a szamosújvári, enyedi vagy máramasosszigeti börtönökbe zártak.
Mindebből nyilvánvalónak tetszik, hogy a kommunizmus mint ideológia sohasem volt rokonszenves a tömegeknek, sem nálunk, sem pedig a Szovjetunióban. A szocialista országok létrejöttüket a történelem számukra szerencsés alakulásának, fennmaradásukat pedig a terrornak és a megfélemlítésnek köszönhetik. Ebben az összefüggésben nem véletlen, hogy Vlagyimir Putyin Oroszország legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió széthullását.
November 7-e pedig arra figyelmezteti a világot, hogy a totalitarista rezsimek csak a megfelelő pillanatot várják, hogy hatalomra jussanak.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. november 4-én.
