Székely Ervin: Malomkő

Beigazolódni látszik az, amiről itt egy korábbi jegyzetemben elmélkedtem, nevezetesen az, hogy Klaus Iohannisnak második mandátuma végéhez közeledve égetően nagy szüksége van az immunitásra. Ezért célozta meg az Európai Tanács elnöki tisztségét (Donald Tusk visszavonulása után), majd a NATO főtitkárságát. Miután mindkettőről lemaradt, most szenátorként szeretné meggátolni, hogy az ügyészek elővegyék gyanús meggazdagodásának és a hazai gyerekek külföldi örökbefogadásában játszott
állítólagos közvetítői szerepének ügyeit.
Mint annakidején a sajtó beszámolt róla, Klaus Iohannisnak hat háza volt Nagyszebenben, amelyeket fizikatanári jövedelméből nem tudott volna megvásárolni. Ő azzal magyarázta ezt, hogy egyrészt apósának a pénzéből, másrészt pedig a magánóráiért kapott honoráriumából fedezte a házai árát. Ennek azonban ellentmond az, hogy 2017-ben a Piteşti-i Táblabíróság jogerősen úgy döntött, hogy elveszi az
elnöktől az egyik házát, amit hamis dokumentumok felhasználásával szerzett meg. Ezzel pont került egy tizenhét éven át húzódó per végére, amely Iohannis és szóban forgó háza egyik volt lakója között zajlott. Amivel azonban az ügynek csak a polgári oldala ért véget. A büntetőtörvénykönyv 323-ik cikkelye szerint ugyanis „Olyan hamis hivatalos vagy magánokirat jogkövetkezmény előidézése céljából történő felhasználása, amelyről a felhasználó tudta, hogy hamis, három hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő, ha az okirat hivatalos, és három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő, ha az okirat magánokirat”. A konkrét helyzetre alkalmazva a kissé bonyolult jogi szöveg lényege az, hogy – egy jogerős bírói döntés szerint – Iohannis és felesége elkövették a hamis okirat felhasználása nevű bűncselekményt, és ezért akár börtönbüntetéssel is sújthatók. Ám az ügy büntetőjogi oldalát eddig nem nyomozhatták, mert Iohannisnak elnökként mentelmi joga van. Amely azonban mandátumának lejártával megszűnik.
Ahhoz, hogy ez ne következzék be, arra lenne szükség, hogy egy másik mentelmi jogot szerezzen, és erre a parlamenti választások jó esélyt kínálnak.
A gond csak az, hogy Iohannis elnökként nem indulhat egyetlen politikai pártnak a listáján sem, mert ez összeférhetetlen státusának függetlenségével. Ezért az elnök volt pártja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) törvénymódosítást kezdeményezett, amelynek
értelmében az elnök mandátumának lejárta előtt három hónappal függetlenként indulhat egy pártnak a listáján a parlamenti választásokon. Daniel Fenechiu, a PNL szenátora azzal indokolta a törvénymódosítást, hogy ennek révén „igazságot szolgáltatnak, mert előfordulhat, hogy húsz év múlva megismétlődik a mostani helyzet” (tudniillik az, hogy a parlamenti és elnökválasztások ugyanabban az évben lesznek). A liberális honatya ezzel burkoltan arra utalt, hogy egy ilyen jogszabály-módosításra még a Szociáldemokrata Pártnak is szüksége lehet, ha akkor történetesen az ő színeikben
szerez valaki elnöki mandátumot. Az „igazságot szolgáltatás” pedig olybá értendő, hogy mint minden állampolgárnak, az elnöknek is biztosítani kell a megválaszthatóság jogát.
Csakhogy Fenechiu úr érvelése sántít. Egyfelől azért, mert a törvénymódosítás egyértelműen megszegi azt az alkotmányos elvet, miszerint Románia elnöke az állam képviselője (tehát nem egy politikai párté) és feladata egyeztetni az államhatalmi intézmények között (ez pedig szintén politikai semlegességet feltételező hatáskör). Az, hogy egy ilyen alkotmányellenes módosítás még más pártoknak is jól jöhet, nem viszonylagosíthatja az alaptörvény szellemét.
Másfelől az elnöki pártsemlegesség a mandátum velejárója. Akkor, amikor Iohannis indult az elnökválasztáson, vállalta azt, hogy – legalábbis formálisan – felhagy a pártpolitizálással, mert ez összeférhetetlen a tisztségével.
Amennyiben törvényesen akar indulni a parlamenti választásokon, akkor két dolgot tehet: független jelöltként párttámogatás nélkül indul, vagy lemond mandátumáról és „mezei párttagként” kandikál a szenátori mandátumra. Ő azonban egyik változatot sem tartja elfogadhatónak, mert nem bízik abban, hogy függetlenként is megválasztják, lemondásával pedig kiszolgáltatná magát az igazságszolgáltatásnak, bár ennek minimális az esélye, hiszen szinte kizárt, hogy két hónap alatt jogerősen elítélnék. (Traian Băsescu sokkal sérósabb volt amikor 1996 szeptemberében lemondott parlamenti mandátumáról, mondván, hogy nem akarja megakasztani az ügyészség vizsgálatát az
úgynevezett „flotta-ügyben”, tudván, hogy novemberben újabb mandátumot fog nyerni, addig pedig aligha tudnak felgöngyölíteni egy ilyen bonyolult ügyet.)
Ahhoz, hogy Iohannis megmentésének törvénytervezetét a parlament elfogadja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szavazataira is szükség van (az ellenzékre aligha számíthatnak). Kérdés, hogy a nagyobbik kormánypárt hogyan viszonyul a kezdeményezéshez, tekintettel az elnökkel való enyhén szólva feszült viszonyára. („Jó napot, PSD”)
Ismerve a pártelnök, Marcel Ciolacu stílusát jómagam arra számítok, hogy támogatni fogja a nyilvánvalóan alkotmányellenes törvénymódosítást, majd megkéri az árát (hogy az mi lehet, nem tudom, de túl sok alku van és lesz még a két kormánypárt között ahhoz, hogy megfelelő kompenzációt találjon).
Ugyanakkor az sem mellékes, hogy Iohannis népszerűtlensége (januárban 16,2 százalékra mérte az INSCOP, azóta nem is foglalkoznak vele) a liberális pártra fog visszahullni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy zűrös ügyeivel, a magas tisztségre való alkalmatlanságával, pitiáner ügyeskedéseivel Iohannis malomkő a PNL nyakán, amelytől azonban a párt nem tud megszabadulni.