Él a magyar köztudatban egy olyan kép a mindenkori román diplomáciáról, hogy az rendkívül érzékenyen követi a nemzetközi politika széljárását és a megfelelő pillanatban a kellő irányba fordulva – a nagyhatalmak oldalvizén evezve – mindig érvényesíteni tudja saját nemzeti érdekeit. Példaként Nicolae Titulescut szokás említeni, akinek „érdemeként” tartják számon a Trianoni Békeszerződés tető alá hozását, illetve a későbbiekben Ceauşescu kikacsintását a szocialista táborból, amellyel hosszú ideig megtévesztette a Nyugatot és ezzel viszonylagosan nagyobb külpolitikai mozgásteret nyitott a diktátornak. A történelmi kutatások persze jelentősen árnyalják a képet, de a kollektív érzéseken ez nem sokat változtat.
Nos, ha voltak is figyelemre méltó hagyományai a román külpolitikának, ez a mai diplomácián már nem érhető tetten. Románia külpolitikájára még csak az a közszájon forgó axióma sem igaz, hogy a belpolitika meghosszabbítása lenne. Mert miközben a hazai gazdaság – minden nehézség ellenére – kezd magára találni (az európai alapok lehívása tekintetében tavaly 11,3 milliárd euróval történelmi rekordot döntött meg a Ciucă-kormány, és minden eddiginél nagyobb összeget fordíthatott beruházásokra, illetve az égetően szükséges modernizációra és környezetbarát technológiákra) és az országban viszonylagos politikai stabilitás van, addig a diplomácia mintha megrekedt volna a kilencvenes évek gyámoltalanságánál, kisebbrendűségi komplexusainál, és beidegződött, egyszerűsített sémák alapján reagál az egyre bonyolultabb kihívásokra.
Tény, hogy az EU-csatlakozás óta nem is érték komolyabb kihívások a külügyet, elég volt a nyugati orientáció hangoztatása és a brüsszeli döntések lehajtott fejjel történő elfogadása. A szaktárca működése megőrizte a kommunista érára jellemző átláthatatlanságot, a sajtó kérdéseire – ezt tapasztalatból tudom – vagy egyáltalán nem válaszol, vagy pedig semmitmondó frázisokkal fizeti ki az újságírókat. Ugyanez a titkolózás és fantáziátlanság jellemzi a Külügyminisztérium közleményeit, amelyekben „a felek megvitatták az egymást kölcsönösen érdeklő kérdéseket”, „áttekintették a gazdasági együttműködés kiszélesítésének lehetőségeit”, valamint „támogatásukról biztosították egymást” a mindegy minek az elérése érdekében stb. Némi színt csak az visz ezekbe a kommünikékbe, ha valamelyik magyarországi politikus mond valami bornírt szöveget, és a külügy olyankor úgy véli, hogy az „összeegyeztethetetlen a két ország között 1996. szeptember 16-án aláírt alapszerződéssel, a jószomszédi kapcsolatokkal és a román – magyar stratégiai partnerséggel”. Persze nem a Szijjártó-féle agresszív, destruktív és Magyarországot elszigetelő diplomáciai stílust hiányolom, hanem a hazai külügy aktívabb, kreatívabb és hitelesebb magatartását.
Minderre az ignoranciára a közelmúltban két esemény irányította rá a figyelmet. Az egyik a schengeni csatlakozás elmaradása, amelyet ugyan igazságtalan lenne kizárólag a szakminisztérium nyakába varrni, de tény, hogy december 8-ika előtt nem volt érezhető a román diplomácia erőfeszítése az ausztriai vétó elkerüléséért. (Sokkal látványosabban, bár ugyanolyan eredménytelenül, lobbizott Lucian Bode belügyminiszter.)
A másik fiaskó az ukrajnai kisebbségi törvény elfogadása volt. A külügyminisztérium mindkét esetben utólag tartotta fontosnak kifejezni a felháborodását, amikor annak már sem haszna, sem különösebb értelme nem volt.
Bogdan Aurescu kétségtelenül jó képességű karrierdiplomata. Viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy az igénytelen, reflexből dolgozó apparátus foglya, s ebből a helyzetből nem is akar kitörni. A szakértői kormányok hátránya épp az, hogy nem képesek stratégiai célok kijelölésére és nem tudnak elrugaszkodni az adminisztráció belső szempontjaitól. Talán Aurescu sokkal hasznosabb lenne, ha végrehajtói feladatokat látna el, és átadná a minisztérium vezetését egy elkötelezettebb politikusnak.
