Most, hogy aludtunk rá néhányat és elolvastuk a vonatkozó kommentárokat, elemzéseket, kissé letisztult a kép az RMDSZ kilépéséről a román kormányból. Nyilvánvalónak tetszik, hogy a kialakult helyzetnek több oka is van: a választási logika, az erőforrások feletti ellenőrzés minél teljesebb megszerzése, a két nagyobb koalíciós párt erőegyensúlyának biztosítása, a parlamenti matematika, a nacionalista szélsőségesség térnyerése stb.
Ez mind igaz. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a szociáldemokrata-liberális koalíció, valamint az államelnök (őt se hagyjuk ki a képletből) döntése egyben üzenetként is értékelhető a Fidesznek és a neki minden tekintetben alárendelt RMDSZ-nek. A román döntéshozókat és a közvéleményt nemcsak Orbán Viktor Nagy-Magyarország térképes dolgozószobája, sálja, Novák Katalin Facebook-bejegyzése és hasonló gesztusok irritálták, hanem az is, hogy az RMDSZ-nek erre semmilyen reakciója nem volt, vagy ha igen, akkor az csak a feltétlen hódolat lehetett.
Ehhez hozzájárul az, hogy ma Európában az Orbán-kormány teljesen elszigetelődött, nincs abban a helyzetben, hogy szót emelhetne a környező országok magyar kisebbségvédelmi szervezeteinek érdekében. Mellékesen jegyzem meg, a nyugati sajtóban egy zokszó nem volt arról, hogy az RMDSZ már nem tagja a kormánynak. Ez összefüggésben lehet azzal is, hogy az RMDSZ EP-képviselői általában a Fidesszel szavaznak. Sokáig a hazai román politikai elit – a külügy obligát és formális reakcióitól eltekintve – nem, vagy csak hellyel-közzel sérelmezte mindezt, ám az első adódó alkalommal, amikor erre lehetősége nyílt, lépett és attól tartok, hogy ez csak az első lépés volt (ismeretes Iohannisról, hogy ő „lépésről-lépésre” halad).
Ami a perspektívákat illeti, azok semmivel sem szívderítőbbek, a kormányzati pozíció elvesztése még inkább kiszolgáltatottá teszi a Szövetséget a Fidesznek. Márpedig az eset épp arra adhatna alkalmat az RMDSZ-nek, hogy újragondolja viszonyát magyar kormánypárttal, amelyik immár nem elégszik meg az autokrata nacionalizmussal, hanem egyértelmű szélsőjobb politikát folytat, ami teljesen idegen az erdélyi tolerancia szellemiségétől és amelynek következményei sokkal gyorsabban és fájdalmasabban érintik a Magyarország határain túl élő magyarokat, mint az anyaországiakat. A szembenézést már korábban meg kellett volna tennie az RMDSZ-nek, s akkor talán a jelen helyzet is elkerülhető lett volna. Az RMDSZ-nek nem a kormányból, hanem a Fidesz árnyékából kellett volna kilépnie.
Persze, az is érthető, hogy a Szövetség nem szívesen fordulna szembe szavazóinak azzal a részével, akiket elvarázsolt a magyarországi közmédiából áradó propaganda. Korábban ezt azzal lehetett indokolni, hogy ebben az esetben megnőne az alternatív magyar pártok támogatottsága. Csakhogy ez az érv már nem áll, hiszen az EMNP (újabban EMSZ) alól épp a Fidesz húzta ki a szőnyeget azzal, hogy megvonta tőlük a támogatást.
Ám a magyar–magyar viszony tisztázásának elmaradása, a további masírozás a giccses nacionalizmus, frusztráló trianonozás útján és a magyar kormánypropaganda téziseinek, mi több szóhasználatának kritikátlan átvétele (lásd: Kelemen Hunor magyaremberekezését) az RMDSZ-t belesodorja az oroszpártiságba, az EU- és NATO-ellenességbe, amely viszont a jelenlegi nemzetközi viszonyok között katasztrofális következménnyel jár a jobb napokat is megélt Szövetségre.
Bármennyire fájdalmas is lenne ebben a pillanatban egy ilyen önvizsgálat (beleértve ennek személyi következményeit is) az elhatárolódás a Fidesz vállalhatatlan politikájától, megkerülhetetlen, ha a Szövetség továbbra is jelentős szerepet kíván játszani a hazai politikában.
