Én egy vallomással tartozom Önnek. Egy súlyos beismeréssel, amit több mint harminc éve cipelek magammal, mint pók a potrohát, gyóntatópap a lelki terheket, az RMDSZ a kormányzás felelősségét, vagy mint Gyurka az ajtót, de már nem bírom tovább, és így életem alkonyán könnyítenem kell szívemen, s most töredelmesen megvallom önnek fél életem titkát.
Szóval, mit szépítsem, Margitka – én becsaptam önt. Méltatlan voltam a bizalmára, visszaéltem ifjonti naivitásával, és igen, hazudtam önnek, nem egyszer, nem kétszer, de folyamatosan, hónapról hónapra és évről évre ezt tettem, pedig ön igazán nem ezt érdemelte tőlem.
Ma is emlékszem az első találkozásunkra, amikor a kötegyáni vasútállomáson felszállt a kis piros motorvonatra, amit mi nagyszalontaiak csak Piroskának hívtunk. Szóval felszállt, abban a feszes tüchtig szürke egyenruhájában, helyre kis kalapjában, odajött hozzám, és azt kérdezte kimérten és hidegen, mint tíz deka párizsi, hogy: kávé? Mire én „szemem lesütve fontoltam sanda választ” és azt mondtam: nincs. „Nyissa ki!” – mondta erre ön halkan, de erélyesen és a csomagjainkra mutatott.
Engedelmeskedtem. Ön pedig akkurátusan megvizsgálta az Ágnes pelenkákat, amiket akkor született fiunknak vettünk, beleszagolt a baba-hintőporba, kibontotta a dobozos csokoládét, amit pedig megvesztegetés céljából vettem Babinak, a kiszolgálónőnek, hogy két naponta tegyen nekem félre egy liter tejet (merthogy a gyereknek lesz).
Majd a három AMO szappant tartalmazó dobozt vette kezelésbe, de ezt nem kellett kibontani, mert minden szappan előtt egy ovális lyuk volt a dobozon és azon át lehetett látni a szappanokat különböző színű csomagolópapírban (én a lilát szerettem, illatát – ha Margitkára gondolok – még ma is az orromban érzem). Ezután a Piros Arany paprikakrémet tartalmazó tubusokat és az ömlesztett Boci sajtot már csak a rend kedvéért simogatta végig, majd áttért a ruháinkra, megvizsgálta a fogast, benézett az ülés alá.
Egyszer a feleségem egy hirtelen mozdulata magára vonta az ön lankadatlan figyelmét, és szelíden végigtapogatta a párom testét. Ha ezt ma tenné, akkor nyugodtan feljelenthetném önt Kövér házmester úrnál LMBTQ-propaganda miatt, de azokban a cudar időkben az ilyesmi még nem generált társadalmi vitát, és – horribile dictu – nem tiltotta törvény az óvodások nemváltoztató műtétjét sem.
Szóval ilyen liberális kőkorszakban éltünk akkortájt a nyolcvanas években, hogy még rágondolni is rossz.
De nem akarok elkanyarodni vallomásom velejétől és azzal folytatom, hogy engem illendőségből nem tapogatott végig, én pedig illendőségből nem rejtettem Karavánt (mármint ilyen márkájú kávét) az alsónadrágomba, mint ahogyan ezt némely férfitársam eléggé el nem ítélhető módon megtette. Ezek után Margitka mélyen a szemembe nézett, ettől én egészen ellágyultam és már épp azon voltam, hogy mindent bevallok, amikor ön azt mondta: „rendben”, majd továbblépett.
És ez a jelenet ismétlődött meg hónapról-hónapra, szabad szombatról szabad szombatra (akkoriban havonta egy szombat volt szabad és a kishatárforgalmi útlevelünkkel ilyenkor tudtunk átmenni a békéscsabai piacra, hogy a félkristály poharakat, vázákat, tetra-bugyikat, és Unirea konyakokat a fent említett luxuscikkekre, no meg persze kávéra konvertáljuk.
Mert igen, Margitka, hoztunk kávét, mégpedig egy olyan trükkel, amit ennyi év után nem titkolhatok tovább. Az ötlet nem is az enyém volt, hanem apámé (ebből is látszik, hogy bűnöző család vagyunk és nehéz gyerekkorom volt). A csempészethez használt eszköz pedig az Amo szappan kartondoboza volt. Ebből ugyanis még a gyulai rokonoknál kivettük a szappanokat, majd a tisztálkodószer csomagolópapírját ragasztóval úgy illesztettük belülről a kartondobozokon lévő lyukak elé, mintha a szappan még ott volna. A dobozt ezek után megtöltöttük kávéval (Omnia), amit előbb gondosan lezárt műanyag zacskóba csomagoltunk, hogy a „szappannak” ne legyen kávéillata. Tekintettel arra, hogy a kávé és a szappan fajsúlya különböző, a dobozba egy olyan vaslemezt is tettünk, amelynek súlya a kávé és a szappan közötti súlykülönbséggel egyenlő volt (eleve így vágtuk, reszeltük, többször lemértük stb.).
E részletekkel csak azért terhelem meg, hogy lássa, a bűncselekmény előre eltervezett, minősített esetéről van szó. (Nem hirtelen felindulásból vagy gondatlanságból csempésztünk…) Ezek után más dolgunk már nem volt, mint lezárni a kartondobozt és remélni, hogy Margitka ismét áldozatul esik ármánykodásunknak.
Kedves Margitka kérem fogadja el megkésett, de őszinte bűnbánatomat.
Megbocsátásáért esdekelve, maradok tisztelettel:
őszinte híve.
