Egykori történelemtanárom elragadtatással beszélt Bethlen Gáborról, mint a hintapolitika nagymesteréről, aki úgy tudta megőrizni Erdély viszonylagos függetlenségét és békéjét, hogy zseniálisan egyensúlyozott az osztrákok és a törökök között, sohasem engedve meg, hogy egyik, vagy másik befolyása túlsúlyba kerüljön. „Tulajdonképpen a birodalmak közé szorult kis országoknak nincs is más lehetőségük, hiszen értelmetlen dolog lenne háborút folytatni a nagyhatalmak ellen” – mondta sokat sejtetően a tanár úr.
Valami hasonlóval próbálkozott a hidegháború idején néhány arab ország, például Irán és Afganisztán a ’70-es évek elején. Az amerikaiak attól tartva, hogy Teherán Moszkva felé kacsintgat, iszonyatos pénzeket öltek Mohamed Reza Pahlavi sah korrupt rendszerébe és Irán felfegyverzésébe, hogy aztán a teljes befektetést elvigye az iszlamista forradalom, Afganisztánban az múlt század ’50-es ’60-as éveiben az amerikaiak és a szovjetek valósággal versenyeztek azért, hogy megépíthessék a közép-ázsiai ország úthálózatát hidakkal és alagutakkal együtt, ám ezeknek legalább hasznát vették, amikor néhány évtizeddel később egymás után rohanták le a rohamosan radikalizálódó országot.
1968-ban Nicolae Ceauşescu inkább csak mímelte a hintapolitikát, hiszen a Varsói Szerződés tagjaként nem volt igazi mozgástere, a mutatvány célja inkább az volt, hogy elhitesse a Nyugattal, miszerint ő egy hiteles reformer a szocialista táboron belül, s ennek a megítélésnek a leple mögött kiépíthesse autokrata rendszerét és személyes diktatúráját. A szemfényvesztés csak ideig-óráig sikerülhetett, a ’80-as évekre Románia mindkét táboron belül elszigetelődött és a következmények ismeretesek.
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a hintapolitika bizonyos történelmi feltételek mellett – békeidőben, illetve amikor a birodalmak közötti erőegyensúly nem billen meg – és időben korlátozottan sikeres lehet. Ugyanakkor egy katonai szövetség tagjaként egy ország nem folytathat hintapolitikát. Pontosabban folytathat, csak azt már árulásnak hívják, amit igencsak keményen szoktak megtorolni.
Másfelől pedig ha olyan háborúk robbannak ki, amelyekben mindkét nagyhatalomnak ellentétes érdekei vannak, az eleve csökkenti az „ingadozó középmenyasszonyok” (Tokay György kifejezése) és pávatáncosok mozgásterét. A háború ugyanis döntéskényszerbe hozza az államokat. Az agresszor, vagy az áldozat oldalára állnak-e? A békepártiság álságos retorika akkor, amikor egy megtámadott ország szuverenitásáról, tágabb értelemben a nemzetközi jog súlyos megsértéséről van szó. A hezitálásnak, késlekedésnek pedig ára van akkor, amikor mindkét birodalom feltétlen lojalitást vár el. A békepárti gesztusokat egyik oldalon sem díjazzák, a világot itt is, ott is barátságos és barátságtalan országokra osztják, és a számlát előbb-utóbb mindkét oldalról benyújtják.
