Szóval, én mindig is az erős vezetők híve voltam. Minden tragédiánk a gyenge vezetőkkel kezdődött.
Mert a mohácsi vész, Világos meg Trianon, az csak következmény volt. Az ok: a gyenge vezető, kérem szépen. Ezért is örültem, hogy az első világháború, meg a Tanácsköztársaság után egy olyan erős vezetője lett az országnak, mint Horthy. Aztán örültem Kádárnak is, mert ő is egy erős vezető volt, amennyire lehetett, ellenállt a ruszkiknak. De legjobban persze Viktornak örültem – áldja meg az Isten.
Ő aztán érti a csíziót. Ahogy packázik Brüsszellel, hát azt, kérem, tanítani kéne. Szerintem már tanítják is a tengeren túl a gender helyett, majd meg fogjátok látni.
És nézzétek meg, barátaim, hogy ezek az erős vezetők, mindig tudták, hogy hol a közép. Horthy meg is mondta Kozma Miklósnak, hogy a jobboldali „rendetlenkedőkbe” éppúgy bele fog lövetni, mint a baloldaliakba; „számomra a különbség csak annyi – tette hozzá –, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg balról jövő rendetlenségbe passzióval”. Kádárról egy paródiában Hofi mondta el ugyanezt a híres sakkos metaforájában: „A játszmában előfordul olykor, hogy a gyalogos csak akkor tud előre menni, hogyha üt. És mi ilyenkor ütünk jobbra is, balra is, és előre megyünk…”.
Viktorunk – áldja meg az Isten – ezt már korszerűbben fejezte ki a centrális erőtér elméletével, amely szerint a Fidesz a baloldalhoz és a szélsőjobbhoz képest mindig középen van.
Aztán az is tetszik nagyon ezekben az erős vezetőkben, hogy őket nem lehet leváltani. Horthy idejében volt parlament, volt többpártrendszer, voltak választások, még szabad sajtó is volt valamennyire, de a konzervatív kormánypárt mindig győzött, mert a választásokon nem mindenki vehetett részt, azok nagy része is nyílt szavazással választott, úgyhogy ott nem volt rendetlenkedés. Aztán amikor Bethlen bevezette a felsőházat is, akkor meg már végképp ellenőrzése alá vonta a parlamentet és a kormányt is.
Kádárnak egyszerűbb dolga volt, mert egypártrendszerben vezetett, nem volt ellenzék, nem volt független sajtó, bár a vége felé már hagyták őket ugatni, aztán meg is lett az eredménye.
Viktornak – áldja meg az Isten mind a két kezével – valamivel nehezebb, de azért ő is ügyesen bedarálta a független sajtót, megszüntette a Népszabadságot, elüldözte a Közép-európai Egyetemet, legyűrte az Akadémiát, betörte az oktatást, kirabolta a Nemzeti Bankot, aztán meg közpénzmilliárdokból tolja a propagandát reggeltől estig, szóval a választás már nála sem szabad, vége van a szadeszes rendetlenkedésnek, és ez
jó.
Aztán van még egy dolog: a külpolitikai mozgástér. No, hát e tekintetben az első kettő nem állt valami jól. Horthynak egyre inkább igazodni kellett Berlinhez, Kádárnak meg egyre kevésbé Moszkvához. Bár mindketten igyekeztek szélesíteni a lehetőségeiket, azért a vörös vonalakat nem tudták átlépni.
A mi Viktorunkat viszont – áldja meg az Isten – ilyen szempontból valahogy nem értem. Neki már nem kellene hallgatni a Kreml harangjait, de mégis az után igazítja az óráját. Pedig jó szövetségi rendszere van, nem kellene félnie semmitől.
Horthynak még volt mentsége, hiszen német segítséggel valósította meg a revíziót. No
de Viktor mit remél Moszkvától?
Aztán van még egy különbség, erre figyelj már oda Viktor, az Isten áldjon meg. Az első kettő nem lopott.