Néhány nap múlva lesz nyolcvan éve annak, 1944 június 6-án a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában, s ezzel megnyílt a második front a náci Németország ellen, amelyik két tűz közé szorulva nem tudott ellenállni a túlerőnek, és kevesebb mint egy éven belül a háború véget ért.
Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött a Vörös Hadsereg és a szövetségesek között az a versenyfutás is, amelyiknek a tétje az volt, hogy ki ér előbb Berlinbe, és végül az Odera-Neisse határ kijelölésével ért véget.
Rengeteg könyv, film, festmény és színdarab készült a nyolcvan évvel ezelőtti eseményről. Hadtörténészek máig vitatkoznak arról, hogy a szövetséges hírszerzés bravúrjának, az amerikai és brit katonák hősiességének, a nyugatiak túlerejének vagy Hitler önfejűségének és csökönyösségének köszönhető-e az, hogy viszonylag gyorsan összeomlott az Atlanti-falnak nevezett német véderő, és szeptemberre az amerikai-angol csapatok szinte egy puskalövés nélkül bevették Párizst.
Tény viszont, hogy nyolcvan évvel ezelőtt 350 aknaszedő, 284 hadihajó, köztük öt csatahajó jelent meg a normandiai vizeken. Már az első nap 165115 szövetséges katona lépett francia földre, az első hat nap pedig ez kiegészült 326 ezerre, akiket 54 ezer jármű, 104 ezer tonna hadianyag szolgált ki. Több mint kétszáz hajó folyamatosan ingázott a brit és a francia partok között, erősítést, élelmet, lőszert szállítva.
Az első hídfőállások kiépítéséig nem kevesebb mint tízezer szövetséges katona esett áldozatul a harcoknak, sok esetben emberi mulasztásoknak. Óriási árat fizettek tehát a szövetségesek azért, hogy mielőbb térdre kényszerítsék a nácizmust Európában.
A heroikus küzdelem azonban meghozta eredményét. A német hadsereg az ardenneki ellentámadást leszámítva – ami gyakorlatilag egy hétig tartott, és nem változtatta meg alapvetően a harctéri helyzetet – képtelen volt ellenállni Montgomery, Patton, Bradley tábornokok csapatainak, akik Eisenhower vezetésével győzelmet győzelemre
halmoztak.
Amint a budapesti békemenet szónokait hallgattam, azon gondolkodtam el, hogy ha Franklin D. Roosevelt elnök vagy Winston Churchill miniszterelnök békepárti politikusok lettek volna, akkor nincs normandiai partraszállás, a háború akár évekkel meghosszabbodott volna: addig, amíg Sztálin az Atlanti-óceánig masírozott volna. Akkor a hidegháború idején Európának nem lett volna jobbik fele.
Ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna, akkor azoknak, akik szökni próbáltak a kommunista lágerből, nem a Dunát, vagy az Oderát, hanem az Atlanti-óceánt kellett volna átúszniuk, ami azért – lássuk be – kissé körülményesebb.
Ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna, sikerült volna-e megteremteni azokat a kulturális értékeket, amelyek 1945 és 1989 között Nyugat-Európában születtek, legyen szó irodalomról, filmművészetről, vagy bármiről, avagy fennakadtak volna az ideológiai cenzúra hálóján?
Ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna, bekövetkezett volna-e az a hihetetlen gazdasági fejlődés, amivel a kommunista országok már nem tudták felvenni a versenyt, és gyakorlatilag csődbe jutottak?
Ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna, kérdés, hogy egyáltalán összeomlott volna-e a kommunizmus és ha igen, akkor mekkora árat kellett volna érte fizetni…
De mást mondok: ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna és nem szállítottak volna hatalmas mennyiségben fegyvereket, lőszert, élelmet, szállítóeszközöket és hadifelszerelést a Vörös Hadseregnek, akkor vajon milyen kimenetele lett volna a Barbarossa nevű különleges katonai műveletnek? Eljutott volna-e Hitler a Kaukázusba, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségű üzemanyaggal lássa el hadigépezetét?
S végezetül: ha Roosevelt és Churchill békepártiak lettek volna, milyen béke köszöntött volna Európára? Milyen az a béke, amelynek a feltételeit az agresszor szabja meg és az áldozat szó nélkül elfogadja?
A normandiai partraszállás évfordulóján talán érdemes lenne ezekről a kérdésekről is elgondolkodni.
Rovat: VÉLEM ÉN
