Marcel Ciolacu bedobta a „Hagyjuk a hülyeségeket, Székelyföldnek soha nem lesz autonómiája” lózungot, és ezzel máris beszorította az RMDSZ-t az etnikai pászmára, ahonnan aztán a választásokig vélhetően nem is fog tudni kijönni.
Közösségi oldalakon jópofa konteókat lehet olvasni arról, hogy a miniszterelnök előzőleg megbótolta a Szövetséggel, hogy előhúzza a „magyar kártyát”, s ezzel szavazásra bírja az egyébként meglehetősen apatikus és kritikus magyar választókat. A hívó szóra minden bizonnyal több ezren mozdulnak majd meg Teleorman, Dolj és Gorj megyékben is, és – akárcsak négy éve – sűrű, tömött sorokban vonulnak majd voksolni, mert róluk köztudott, hogy mennyire szívükön viselik Székelyföld autonómiájának az ügyét. Így az RMDSZ is megugorja az öt százalékos küszöböt és ezzel a nagykoalíció is jól jár, mert ha nem jönne össze a parlamenti többség, akkor be lehet hívni a magyarokat is a kormányba.
Megítélésem szerint ez a forgatókönyv akkor lenne hihető, ha az autonómia valamiféle varázsige lenne (sohasem volt az). Az elképzelést azonban időközben sikeresen lejáratták a perifériára szorult és ezért folyton autonómiázó, frusztrált magyar politikusok. Kulcsár Terza József évente benyújtja Dr. Csapó József két évtizeddel ezelőtti dilettáns törvénytervezetét a parlamentbe, amelyet aztán menetrendszerűen lesepernek az asztalról. (Valamiért erre mindig év végén, a téli parlamenti szünet előtt kerül sor, bizonyára nem azért, hogy a kezdeményezőnek ne legyen lehetősége a helyszínen a sajtó kérdéseire válaszolni.)
A területi autonómia gondolata ugyan nem ördögtől való, azonban csak akkor valósítható meg, ha erre van fogadókészség a többség részéről. Az autonómiázók azonban a románokat valahogy mindig kifelejtették a számításból, viszont nagyon zokon vették tőlük, ha időnként bejelentkeztek és azt mondták: szó sem lehet róla. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a koncepciónak soha nem volt egy részleteiben is kidolgozott tervezete, nem készültek tanulmányok arról, hogy egy ilyen modell hogyan illeszthető a közigazgatás országos rendszerébe, kinek illetékessége a hatásköri konfliktusok esetében dönteni stb.
Az autonómia ügye választási gumicsont lett, amelytől szavazatokat remélnek egyes magyar politikusok, bár a felmérések azt mutatják, hogy a kérdés nem szerepel a lakossági prioritások között.
Azt hiszem, hogy ezt Marcel Ciolacu is tudja. Ha szükségét érezte annak, hogy megnyilvánuljon ebben a kérdésben, annak legalább három oka lehetett:
- Kifogni a szelet a szélsőséges AUR vitorlájából, hogy ne lehessen őt nemzetietlenséggel vádolni (a román közvélemény e tekintetben semmivel sem érettebb mint a magyar).
- Kampányban a szociáldemokrata pártelnöknek érdekében állt beszorítani a most éppen ellenzékben politizáló RMDSZ-t az etnikai diskurzus mezejére, hogy az kevesebbet bírálhassa – amúgy joggal tehetné – a kormány gazdaságpolitikáját, az ország eladósítását.
- Jelzést kívánt adni a külföldnek azzal kapcsolatban, hogy az autonómiához azért nem járul hozzá, mert akkor Székelyföld nem az RMDSZ, hanem a Karmelita kolostor irányítása alá kerülne (igény lenne rá).
Talán az sem véletlen, hogy a kijelentésre akkor került sor, amikor a parlament három héttel korábban elutasította Tudor Vlad Benga volt USR képviselőnek az ország területi-közigazgatási átszervezésére vonatkozó törvénytervezetét. A kérdés azonban aligha került le a politika napirendjéről, s a hazai törvénykezési hagyományoknak megfelelően az elvetett ellenzéki tervezetek elemeit a kormány beépíti a saját tervezetébe s aztán elfogadtatja a parlamenttel.