Tavaly ilyenkor az akkori liberális kormány diadalittas nyilatkozataitól volt hangos a közélet, miszerint az árak felszabadítása és a magáncégek megjelenése az energiapiacon elhozza számunkra a földi boldogságot. Virgil Popescu – akkori és jelenlegi energiaügyi miniszter – szerint a nagy szolgáltatók (ENEL, CEZ, Electrica, E.ON) monopolhelyzetben vannak a piacon és gyakorlatilag ingyen kapták meg az államtól annak hozzávetőleg 6 millió háztartási fogyasztóját. Minden másképp lesz azonban, amint a kisebb cégek is hozzáférnek az energia-elosztási lánchoz, mert ezek egymással versenyezve fogják keresni a fogyasztók kegyeit, és a Marianna-árokig nyomják le az árakat, merthogy ez a kapitalizmus természete és így mellesleg a kormány újabb csapást mér a kommunizmusra.
Először magam is megörültem, hogy a kisebb cégek földgázt találtak a pincéjükben, netán kőolaj-gejzírek törtek fel valakiknek a nappalijában, amit most aztán kedvezményes áron folyósítanak nekünk, fogyasztóknak azért, hogy kiszorítsák a félszocialista mamutcégeket.
Sajnos azonban nem erről van szó. A földgázt és a villamosenergiát ugyanazok importálják, termelik ki, illetve állítják elő, akik eddig is tették. Nincs nagyobb mennyiségű energia, amit olcsóbban lehetne adni, azaz a kínálat és a kereslet is nagyjából ugyanaz, az árcsökkentésnek nincs fedezete. Mindössze annyi történt, hogy az elosztási láncba újabb közvetítők ékelődtek be, akik gyakorlatilag csak papírmunkát végeznek, megvásárolják az energiát a félszocialistáktól, aztán leszámlázzák nekünk, persze nem feledkezve meg a saját költségeikről és hasznukról sem.
Árversenyről ilyen körülmények között aligha lehet szó, hiszen mindegyik közvetítő ugyanazon az áron vásárolja az energiát és – ha nem akar csődbe menni – ennél csak drágábban adhatja nekünk. Persze, elvben még az is elképzelhető – amit Virgil Popescu vélelmezett – hogy a fogyasztók elcsábítása érdekében a közvetítők igyekszenek majd alámenni egymás árainak. Eltekintve attól, hogy az ilyen árverseny eleve nagyon szűk határok között mozoghatna (a felvásárlási és az értékesítési ár között), ám ennél azonban sokkal jövedelmezőbb a cégek számára az, ha megegyeznek és felosztják egymás között a piacot. És ehhez nem is kell nyilvános, írott szerződést kössenek egymás között, elég figyelniük a Petromot. Amint az árat emel, azonnal felsorakoznak a többiek is. A kartell-megállapodást egyébként is nagyon nehezen lehet bizonyítani, gondoljunk csak azokra a hatalmas büntetésekre, amelyeket a Versenytanács tíz évvel ezelőtt rótt ki hat kőolaj-termékeket forgalmazó cégre (összesen több mint 800 millió lejről van szó). Nagy részét ezeknek máig nem sikerült behajtani, mert a bíróság előtt a hivatal nem tudta bizonyítani a megállapodás tényét.
Ilyen körülmények között az úgynevezett árliberalizáció nem a piaci mechanizmusok érvényesülését, hanem azt jelenti, hogy az állampolgár szabadon választhatja meg, melyik magáncég fogja kiüríteni a zsebeit és lenyúlni megtakarításait.
Ebben a helyzetben az sem megoldás, ha a kormány valamilyen mértékben kompenzálja a lakossági gáz és villanyáram-fogyasztás árát. Nicolae Ciucă ugyanis nem talált egy aranybányát a Victoria-palota alatt, az árkompenzációt ugyancsak mi, állampolgárok leszünk kénytelenek kifizetni az adóinkból és illetékeinkből.
Természetesen igazságtalan lenne az energiaárak növekedését kizárólag a közvetítők nyakába varrni, megfeledkezve arról, hogy Vlagyimir Putyin számára a földgáz mindig is politikai fegyver volt és most is az – így kívánja ellensúlyozni a nyugati gazdasági szankciók hatásait.
Ugyanakkor viszont liberalizáció fedőnév alatt, szükségtelen és költséges piaci szereplők beépítése az energia-szolgáltatásba kirívóan ostoba kormányzati döntés volt, amelyet a végrehajtás még azzal is megtetézett, hogy ünnepelte azt.