Amint arra számítani lehetett, megbukott a Cîţu-kormány. Bár – hírek szerint – voltak próbálkozások ennek elkerülésére, a háttér-tárgyalások eredménytelenek maradtak. Mindeddig a Nemzeti Liberális Párt (PNL) keményen játszott, abban reménykedve, hogy a Mentsétek meg Romániát-PLUS (USR-PLUS) kongresszusa után a kedélyek lecsillapodnak és a pártszövetség vezetői „félrerántják a kormányt”.
Nos, valóban félrerántották, de nem úgy, ahogyan a liberálisok gondolták. A helyzetet csak bonyolítja, hogy minden jel szerint a PSD nem kormányozni akar, hanem inkább a lehetetlenre vállalkozik: ki akarja provokálni az előrehozott választásokat.
Persze a mai nyilatkozatokat némiképp árnyalja az, hogy a Cotroceni-i egyeztetések előtt mindegyik párt „fel akarja verni a liba árát” és zsarolni igyekszik lehetséges partnereit. Ugyanakkor az álláspontok olyannyira távol vannak egymástól, hogy arcvesztés nélkül sem a PSD – PNL – RMDSZ, sem pedig a PNL – USR-PLUS – RMDSZ koalíció nem jöhet létre és a PNL – RMDSZ kisebbségi kormányzásának sincs sok esélye.
Nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor tombol a világjárvány, az energiaárak pedig az egekbe szöktek, a fősodorban lévő pártok közül a PSD nem akar, a PNL pedig – szakemberek és parlamenti támogatottság híján – nem tud kormányozni. Ilyen körülmények között felértékelődnek a csodákat ígérő szélsőségesek – jelen esetben a Románok Egységéért Szövetség (AUR) és az USR-PLUS demagóg, populista diskurzusai.
A helyzetet Klaus Iohannis államfő a legkevésbé sem tudja kezelni. Ma beérte azzal, hogy beismerte azt, amit eddig tagadott, nevezetesen az ország súlyos gazdasági, egészségügyi és szociális helyzetét, majd ennek ellentmondva elnapolta a jövő hétre a kormányalakítási egyeztetéseket (talán arra számítva, hogy hátha addig kap egy jó ötletet Brüsszelből vagy Berlinből, ahol épp a minap tette tiszteletét).
Márpedig az egyetlen racionális megoldás ebben a pillanatban egy nagykoalíció lenne. Szakmai szempontból azért lenne jó, mert teret engedne a PSD köré csoportosult tapasztalt szakembereknek, politikailag pedig azért, mert egyrészt biztosítaná a kormány parlamenti többségét, másrészt pedig elszigetelné a szélsőségeseket és a dilettáns gátlástalanokat. Egyes józanabb liberális képviselőket hallgatva úgy tűnik, hogy erre van is csekélyke remény. Kérdés, hogy a vérszemet kapott PSD most hajlandó lesz-e tárgyalóasztalhoz ülni, vagy továbbra is ellenzékben akarja növelni a népszerűségét?
Marcel Ciolacu szociáldemokrata pártelnöknek be kellene látnia, hogy egy felelős politikus számára az ország lakosainak érdekei fontosabbak, mint azok a százalékpontok, amelyeket a válság elhúzódásával nyerhet ő és a pártja.
Klaus Iohannisnak pedig végre fel kellene hagynia a saját kormányának hóbortjával, zsigeri PSD-ellenességével, és legalább a második mandátumának második felében – amikor már saját szempontjából semmit sem kockáztat – komolyan kellene vennie alkotmányos feladatát: a pártok közötti egyeztetést.
Naiv vagyok, tudom.
