Egyre dagad az Ilfov megyei idősotthonokban feltárt törvénysértések botránya. Mint ismeretes a néhány ilyen szociális intézményt működtető vállalkozók – Ştefan Godei és testvére – kizsákmányolták, embertelen körülmények között tartották és éheztették a sok esetben fogyatékkal élő, ápolásra szoruló öregeket, az értük járó állami támogatást pedig – az ügyészség szerint – kábítószerre, prostituáltakra, muzsikusokra és ingatlanokra költötték.
Bár a sajtó már egy éve jelezte a rendellenességeket, a hatóságok mindeddig passzívan – ha ugyan nem támogatólag – szemlélték a történteket, szemet hunytak a visszaélések fölött. Marcel Ciolacu miniszterelnök az Országos Szociális Felügyeleti és Kifizetési Ügynökség (ANPIS) vezetőségének menesztését kérte a pénteki kormányülésen, ami valószínűleg meg is fog történni. Közben Bukarest harmadik kerületének polgármestere, Robert Negoiţă jóváhagyta a kerületi szociális és gyermekvédelmi igazgatóság (DGASPC) vezetőjének a tisztségből való felfüggesztésére vonatkozó kérését. Ugyancsak tisztségéből való felfüggesztését kérte Ligia Gheorghe, Gabriela Firea, családügyi miniszter tanácsosa.
A koncentrációs táborokat idéző körülmények között tartott idősek ügyének nyilván lesznek további közigazgatási és büntetőjogi következményei is, azonban kétlem, hogy ezek után megnyugodva dőlhetnénk hátra, mondván, hogy a kérdés rendeződött, a leginkább kiszolgáltatott embertársainknak a jövőben nem kell tartaniuk hasonló abúzusoktól.
A felelősség megállapításának ügyén túl fel kell tennünk azt a kérdést, hogy milyen társadalomban élünk, ha ezek a dolgok megtörténhetnek. Nyerészkedő, gátlástalan bűnözők mindig is voltak és lesznek is. Itt azonban nemcsak róluk van szó, hanem az állami felügyelet hiányáról, az intézmények személyzetéről, hiszen a portástól az igazgatóig bizonyára mindenki tudott az idősek rendszerszintű kínzásáról, kizsákmányolásáról, bántalmazásáról – és ezt természetesnek fogadták el.
És nem csak a Voluntari-i idősotthonok működtetőiről van szó, hanem például azokról a visszaélésekről, amelyek a Böjte Csaba által működtetett gyermekotthonokban történtek, és amelyre a hatóságok ugyanúgy nem reagáltak, a politikusok és a sajtó egy része pedig nem az áldozatok pártjára állt, hanem azokéra, akik eltussolni igyekeztek az ügyeket, illetve egyetlen nevelő magánakciójának próbálták beállítani a történteket, holott egyre több jel mutat arra, hogy a visszaélések rendszerszintűek voltak.
A szomorú következtetés az, hogy társadalmunk zöme ki tud egyezni az embertelenséggel, a közöny elnyomja a természetes szolidaritást. Ha ideológiai magyarázatot keresnék a jelenségre, azt mondhatnám, hogy a pénz torzította el a lelkeket annyira, hogy elfogadják, netán támogassák a védtelen embertársaik kínzását és megalázását. Tartok azonban tőle, hogy mélyebb jelenségről van szó. A ’89-es forradalom után bejárták a világsajtót egy máramarosszigeti gyermekotthonban készített felvételek, ahol a súlyosan beteg, vagy értelmi fogyatékkal élő gyerekeket ketrecben tartották, ágyhoz kötötték és napokig nem tették őket tisztába. Mindez pedig nem egy-két ember bűne volt, hanem ez volt a rendszer.
A kegyetlenség, érzéketlenség pedig politikailag is kiaknázható. A példákat hosszan sorolhatnám. Úgy tűnik, hogy tájainkon az emberség kisebb érték mint másutt és ez a társadalom teljesítményében is megmutatkozik. Szociológusok szerint a skandináv országok lakóinak többsége egyebek mellett azért boldogabb, egészségesebb és sikeresebb mint mi, mert szolidárisabbak, nagyobb empátiával bírnak.
