Néhány nap múlva, június 10-én lesz apai nagyszüleim házasságkötésének százéves évfordulója. Az akkor harminchároméves diószegi szőlőoltvány-kereskedő, Székely Gábor feleségül vette a nála tíz évvel fiatalabb eisenaui (ma: Prisaca Dorna) Lerch Mária Micheline-t (akit az idősebb diószegiek ma is Micike néniként emlegetnek). A polgári esküvő – valószínűleg a lagzi is – Drăgăşaniban volt.
Hogy miként került egy partiumi magyar és egy bukovinai német lány egy majdnem színromán városba házasságot kötni, annak külön története van.
Nagymamám családja a Szepességből került Bukovinába, azt követően, hogy a terület 1775-ben az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá került. Dédnagyapám, Mathias Lerch ácsmester volt, és az akkor épülő vasútnál volt rá szükség. Dédnagyanyám (szül. Stark Rozália) tíz gyereket szült, közülük heten fel is nőttek. Mathias Lerch korai halála miatt a gyerekeknek hamar munkába kellett állniuk. Így került nagymamám legidősebb testvére – Gusztáv – Drăgăşaniba, ahol feleségül vette egy szálloda-tulajdonos lányát, majd lassan átvette az üzlet vezetését. Nagymamám nyaranta odaköltözött és segített neki: kasszásnő volt a szálloda vendéglőjében. A homoki borok minőségének javításán fáradozó Székely Gábor rendszeresen eljárt Drăgăşaniba, és az ottani nemes szőlők diószegi meghonosításával kísérletezett. Üzleti útjain mindig abban a szállodában vett ki szobát, ahol nagymamám kasszásnő volt. Az eisenaui lánynak megtetszett a „kackiás bajuszú fiatalember”, aki sohasem rendelt alkoholt, mindig tejeskávét ivott a vacsorája mellé és kitűnően beszélt németül.
A két fiatal hamar egymásba szeretett, ám a házasságkötés nem volt ilyen egyszerű. Nagymamám családja nehezen fogadta el, hogy Mici egy magyarhoz menjen feleségül, ráadásul elköltözzék az ország másik végébe. A fiatalok már cselhez akartak folyamodni, és meghamisították a leendő ara születési bizonyítványát, hogy ne legyen szükség szülői belegyezésre a frigyhez. Végül azonban erre nem volt szükség, a család elfogadta a szerelmesek döntését, sőt nagyon megkedvelték azt a „kimondhatatlan nevű” Székely Gábort. Apám gyerekkorában rendszeresen nyaralt Drăgăşaniban és Eisenauban és a német rokonok is szívesen jöttek Diószegre.
S mikor már úgy tűnt, hogy minden rendeződött a két család között, akkor kitört a második világháború. A front közeledtével Eisenau teljes német lakossága elmenekült Németországba. Ez szervezetten történt, ugyanis a falut a németek építették (azért, hogy a vasútépítő munkásokat ne kelljen Dornavátráról utaztatni a munkálatok helyszínére), egy államközi megállapodás értelmében a román állam ezt elismerte és kárpótlást fizetett Németországnak, illetve segített megszervezni a lakosok elszállítását. A pénzből Németországban lakásokat kaptak az eisenauiak és segítettek nekik elhelyezkedni.
Nagymamám hat testvére, valamint az akkor még élő dédnagymamám is a kitelepülők között volt. Útközben megálltak Diószegen és felajánlották Székelyéknek is az emigrációt. Nagymamám azonban nem akarta otthagyni Diószeget, amelyet már hazájának érzett. Pedig ha tudta volna, hogy a takaros vagyont nemsokára elveszik tőlük, nagyapámat kuláklistára teszik, meghurcolják, apámat pedig eltanácsolják az ügyvédi pályáról, akkor talán másképp döntött volna.
A centenárium kapcsán az is eszembe jutott, hogy mennyire tipikusan erdélyi sors volt az övéké. Két impériumáltást éltek meg, annak minden társadalmi, érzelmi, anyagi megrázkódtatásaival együtt. Megtapasztalták a nemzetiségi gyűlöletet és az etnikumokon átívelő emberi szolidaritást is. A magyar fiú és a német lány azonban életük végéig hűek maradtak egymáshoz és én azt hiszem, hogy időnként még boldogok is voltak.
