Székely Ervin: Boldogtalanok tettenérése

Háy János legújabb könyvét, a Boldog, boldogtalant (Európa könyvkiadó 2024) azzal kezdi, hogy felrúgja a regényírás valamennyi szabályát, ha ugyan vannak a regényírásnak szabályai. Egyébként a műfaji besorolás is bizonytalan, mint amúgy minden ebben a könyvben, csakúgy mint az életünkben.
Az író, aki maga is szereplője a könyvének és szívesen mesél az olvasónak arról, hogy milyen gondjai vannak ezzel a könyvvel (Esterházy Péter: író az, akinek gondjai vannak az írással), néha kioktatja olvasóit arról, hogy hogyan olvassák őt, máskor pedig egyenesen felesel velük, válaszol vélelmezett ellenvetéseikre.
A könyv valahol a regény és az esszé határán egyensúlyozva mutatja be mindennapi esendőségeinket, hazugságainkat, lerántva a leplet titkainkról, amelyek sokkal inkább hülyeségeink, de mindegy.
Miközben pedig jókat röhögünk a csetlő-botló szereplők ostobaságain, nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen saját életünkön nevetünk. Az író pedig saját magát, írótársait sem kíméli, rámutatva, hogy ezeknek már rég nincs mondanivalójuk, státuszukból élnek úgy-ahogy. Szerző leleplezi az írói manírt, a cselekményfűzés sémáit, a népszerű mondások mögötti stílustalanságot, a már megírt dolgok újraírását, néha ugyanabban a könyvben („a többszörelmondás bővíti a terjedelmet, valamint
hasznos eleme a műalkotásnak. Elég csak pár helyen visszahozni egy motívumot, vagy versben pláne dalban időnként belökni a refrént, és máris úgy néz ki, mintha nagyon jól meg lenne csinálva, s a legnagyobb hülyeség is eladhatóvá válik. Ha elindul a vonat, a kő marad, a kő marad”).
Miután az írókon és saját magán is elverte a port, Háy kitüntető figyelme a kritika felé fordul, hogy az is megkapja a magáét, bár Szerző szerint ebből neki nem lesz gondja, mert a kritikusokat csak terjedelmes könyve második részében ostorozza, addig pedig azok nem szoktak eljutni az olvasásában.
Rácáfolnék, én elolvastam az utolsó betűig, de nem tartom magam kritikusnak, úgyhogy ezt az inget nem veszem magamra (maradt még elég, amely égeti bőröm, mint Nessus vére – hogy átvegyem magam is a szerző csapongó stílusát, amelyben, ki tudja miért, nagyon is otthon éreztem magam).
A könyvnek rengeteg szereplője van, akiknek az író rendszerint nem ad nevet, úgy emlegeti őket, hogy jógaoktató, sátoraljaújhelyi könyvtáros, töritanár – vigyázat, ebből kettő is van –, színésznő, akinek nyaralója van a Balatonon (ebből három van, ha jól számoltam). Egyszerűen lehetetlen követni az egymásba gabalyodó történeteket, különösen úgy, hogy a szerző folyton megszakítja az elbeszélést, aztán a legváratlanabb pillanatokban (amikor már az olvasó elfelejtette) visszatér rájuk, de az is lehet, hogy nem, csak beszúr egy utalást a történet folytatásáról, hozzátéve, hogy részleteket ő maga sem tud.
Egy idő után, azonban már nincs is szükségünk, kerek, egész, névvel, hellyel ellátott történetekre, hiszen megértjük, hogy mindez a mi életünk, amelynek nincs egyenletes folyása, csak úgy zajlik, sokszor „olyan mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan” (Rejtő Jenő). Mondanom sem kell, hogy ennek a könyvnek nincsenek főhősei, pontosabban főhőse minden férfi és nő, bár közülük leginkább csak a magyarok, ők mondják és ők értik a közmondásokat, közhelyeket, közszájon forgó ostobaságokat, amelyekből bőségesen van a könyvben („Persze, egyszer minden korsó összetörik és
utolérik a sánta kutyát”). Olyan könyv ez, amelyben a fikció már maga a valóság, a valóság pedig fikció, amennyiben irracionális életvezetésünkre gondolunk.
Kacagtató olykor, de cseppet sem kényelmes olvasmány Háy könyve, amely tetten éri
boldogtalanságunk okát, lerántja a leplet ostoba döntéseinkről.
Persze lehet vele vitatkozni. Találhatunk felmentést helyzetünkre. Elmondhatjuk, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a sorsunknak. Hogy nekünk ez jutott: Trianon, Tusványos, szalmakalap, brüsszeli bürokraták, szélsőjobb patrióták. Nem tehetünk róla. Mi nem ezt akartuk, de ez van, ezt kell tapsolni…