Ha korábban olvastam volna Catherine Belton immár magyarul is elérhető könyvét (Putyin emberei – hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot, Libri Könyvkiadó – 2022), akkor egészen biztos, hogy nem lepett volna meg Oroszország Ukrajna elleni offenzívája. Ez a fejlemény logikus következménye annak a folyamatnak, amely már a Szovjetunió felbomlása előtt megkezdődött, amikor a KGB megszervezte nyugati ügynökhálózatának átmentését, majd Putyin révén – a Jelcin-éra vadkapitalizmusából kiábrándult tömegek hangulatát kihasználva – magához ragadta a hatalmat.
Catherine Belton, a Financial Times volt moszkvai tudósítója dokumentumok, interjúk, statisztikai adatok, elemzések, könyvek és újságcikkek alapján hitelesen követi nyomon annak a rendkívül alapos és részleteiben is kidolgozott tervnek a megvalósítását, amelynek eredményeként Putyin Oroszországa egy expanzív államkapitalista rendszert teremtett, amelynek szervezése leginkább a feudális berendezkedésre hasonlít, ahol minden a „kegyúr” akaratától függ.
A könyv alapvetése az, hogy az oroszországi rendszerváltás csak mérsékelten érintette a KGB-t, amely a kommunizmus éveiben mélyen beépült az államapparátusba. Amint elmúlt az eufória, az emberek azt tapasztalták, hogy az életszínvonaluk történelmi mélypontra zuhant, a birodalom szétesett, és az ország gazdasága (mindenekelőtt az olaj- és gázipar) egy maroknyi oligarcha kezében összpontosult. Ezt az egyébként jogos frusztrációt használta ki a KGB, és az igazságügyben, valamint a helyi és központi közigazgatásban dolgozó ügynökei révén visszaszerezte az állam számára az olaj- és gáztartalékokat, koholt vádak alapján bebörtönözte a legnagyobb olajmágnást, Hodorkovszkijt, hogy aztán a többiek ebből okulva lassan beálljanak a Kreml mögé. A Jelcin-éra oligarchái vagyonának megszerzésében, tisztára mosásában és a nyugati politikusok megvesztegetését szolgáló fekete pénzalapok létrehozásában a KGB nem volt finnyás együttműködni a szervezett bűnözői körökkel (egyébként ez már a kommunizmus idején is így volt, amikor a „piszkos munkákat” velük végeztették el).
A könyv legértékesebb – és egyben legelkeserítőbb – fejezete azonban nem ez, hanem az, amelyikből kiderül, hogy az orosz fekete-pénzek révén a KGB milyen magas szinten tudta manipulálni a nyugati politikát és épült be például a londoni tőzsdére. A könyv dokumentumok egész sorával bizonyítja a KGB és Donald Trump közötti feltűnően szoros kapcsolatot. Nem véletlen, hogy Hodorkovszkij – tíz éves börtönbüntetéséből szabadulva – keserűen jegyezte meg, hogy a nyugati üzletemberek, amint megcsapta őket az orosz nyersolaj és gáz illata, elvesztették az elveiket és egymást letaposva rohantak részvényeket vásárolni, noha jól tudták, hogy azokat a londoni tőzsdén értékesített üzletrészeket az orosz állam egyszerűen elrabolta. Ismét – ki tudja hányadszor – bebizonyosodott, hogy a demokrácia mennyire sérülékeny a totalitárius rendszerekkel szemben.
Vlagyimir Putyin kétségkívül a KGB érdekeit képviseli. Több mint húszéves regnálása alatt maga alá gyűrte az államot. Minden kulcspozícióba a saját embereit ültette, akiket időnként levált, mielőtt azok még vérszemet kaphatnának és esetlegesen riválisokká válhatnának. Ugyanakkor a szerző szól arról is, hogy – mint minden diktatúrának – a jelenlegi orosz feudális államkapitalizmusnak is vannak kritikus pontjai. Miközben a KGB külföldön pénzével, trollhadseregével és beépített ügynökei révén egyre sikeresebben kelt zavart az EU és az Egyesült Államok működésében, belföldön növekvő gazdasági válsággal kell szembenéznie (a KGB-sek sok mindenhez értenek, de a vállalatvezetéshez nem), egyre erősebbek és véresebbek a KGB-klánok közötti belharcok Putyin pedig kényszerpályán van: nem mondhat le és nem is szabadulhat a szervezet nyomásától.
Bár a könyv egy oknyomozó újságíró munkája, távolról sem unalmas olvasmány. Catherine Belton nagyon is ért hozzá, hogyan tegye izgalmassá, élményszerűvé ezt az alapvetően szomorú könyvet.
