André Rieu megítélése meglehetősen vegyes. Vannak, akik a komoly zene avatott népszerűsítőjének tartják, s dicsérik, mert azokhoz is eljuttatja Verdi, Puccini vagy Sosztakovics muzsikáját, akik egyébként életükben be nem tennék a lábukat egy hangversenyre, ne adj Isten, operába. Egy másik vélemény szerint Rieu gúnyt űz a klasszikus zenei alkotásokból, cirkuszi mutatvánnyá silányítja a művészetet, a látványosság kedvéért feláldozza a zenét.
A fanyalgókat André Rieu utazó cirkuszának népszerűsége vajmi kevéssé győzi meg, és ha arra gondolunk, hogy a koncertmester olykor olyan eszközökhöz is folyamodott, amelyeknek már a világon semmi közük sem volt a zenéhez (például hóvihart zúdított a nézők egy részének a nyakába, máskor egy bikát utánzó marionett egy piros melltartóval a szarván szaladgált körbe a színpadon), akkor igazat kell nekik adjunk. A kritikusok joggal kifogásolták Rieu zenekarának olykor középszerű teljesítményét, amit a bohóckodással csak tovább súlyosbítottak. Tény, hogy a korosodó tenorok igencsak nehéz helyzetben vannak, ha a hallgatók Jonas Kaufmannal, vagy Rolando Villazónnal hasonlítják őket össze.
Jómagam eddig azért voltam meglehetősen óvatos Rieu megítélésének ügyében, mert úgy éreztem, hogy koncertjein a show átveszi a zenei élmény helyét. Előadásain eddig nem éreztem azt, hogy hiteles érzelmeket generáló muzsikát hallgatok, amelyet át tudok élni és a végén könnyben úszó szemekkel azt mondom, hogy „azannyát, hát én csak most éreztem igazán ezt a zenét”. Nem tudtam megborzongani a gyönyörűségtől, nem éreztem szerencsésnek magam, hogy ezt a varázslatot én ott megélhettem, úgy ahogy egy operaelőadáson vagy teszem azt Al Di Meola koncertjein előfordult velem. Bár elkápráztatott a tűzijáték, jókat mulattam az olykor valóban ütős poénokon, a zenén – bár többnyire jól hangzó, lekerekített produkciók voltak – mintha kívül maradtam volna.
Hangsúlyozom: eddig. A Kolozsváron február 28-tól öt egymást követő estén telt ház előtt fellépő André Rieu, immár egy kissé más minőség volt, s ez esetben nem feltétlenül a fellépő művészek teljesítményére gondolok – bár e tekintetben is kellemes meglepetés ért – hanem a hozzáállásra. Nem próbálták a zene helyett saját magukat a középpontba állítani. Az igényesség – fokozatosan ugyan, de – érvényesült a műsor összeállításában is. Ravel Bolerója, Verdi Trubadur című operájából Leonóra áriája mellett felhangzott, Lévay Szilveszter musicaljének, az Elisabeth-nek az egyik betétdala is. Igazi élmény volt Strauss Kék Duna keringője, de persze nem úsztuk meg Modugno Volare-ját sem, a közönség megénekeltetésével súlyosbítva. A műsor csúcsai a meghívott zenekarok voltak egy amerikai gospel-kórus és egy skót népzenét játszó duda-együttes.
A hazai közönségnek tett gesztust Rieu Gheorghe Zamfir meghívásával. Az idős művészt tízezer ember felállva tapsolta, bár érzésem szerint az elismerés inkább az életművének, mint a koncerten nyújtott teljesítményének szólt.
Összegezve: André Rieu koncertsorozata továbbra is elsősorban show volt, bár ezúttal a látványelemekkel takarékosabban bántak. Újdonság az, hogy hiteles művészi produkciók is voltak a műsorban, igaz, azok is felhabosítva, kiszínezve.
Hogy mindez giccs-e? Talán. De ha giccs is volt, mindenképp a jobbik fajtából, amelyik „csak” megnyerni és nem manipulálni kívánja a közönséget. Ennek rosszabb változata a politikai giccs, az árvalányhajas parasztromantika, a történelmet leegyszerűsítő, közhelyes megközelítés (lásd: a Pozsonyi csata). Ilyen értelemben André Rieu koncertjei sokkal ártalmatlanabbak, mint a fű alatt Erdélyben is terjedő történelemhamisítás és Horthy-kultusz.