Vasárnap Nagyszalontán – születésének századik évfordulóján – felavatták Dánielisz Endre szobrát. A kiváló helytörténész, nyelvművelő és Arany-kutató bronzba öntött arcmása a helyi szoborparkkal szemben, egykori lakóháza közelében kapott helyet. Némi szimbólum is van abban, hogy Arany János költészete és élete lelkes és fáradhatatlan kutatójának szobra, most már örökre „szembe néz” rajongott
költőjének faragott képmásával. Mintha az irodalomtörténész még mindig „vallatná” Szalonta nagy szülöttét munkásságának megannyi részletéről. Deák Árpád szobrászművész kitűnő alkotása nagyszerűen adja vissza Dánielisz Endre mindig fürkésző, csillogó tekintetét.
Abban a szerencsében volt részem, hogy tanítványa lehettem Dánielisz Endrének és ez kétszeresen is igaz. Egyrészt a szó közvetlen értelmében, hiszen a középiskolában lélektant tanított nekem, viszont tágabb értelemben is, hiszen példaképként tekinthettem rá amikor bekapcsolódni igyekeztem városunk kulturális életébe. Az Arany János irodalmi kör vezetőjeként ő javítgatta első zsengéimet (persze hiába, mert azok menthetetlenek voltak az irodalom számára), majd néhány évvel később együtt
szerkesztettük a Szalontai Lapok első példányait. Dacia személygépkocsijával szívesen eljött velem kampány-körútjaimra (Osztap Benderrel ellentétben nemcsak a benzint, hanem az ötleteket is ő adta).
Útközben a Fekete-Körös völgyének szinte minden településéről mondott valami történelmi érdekességet. Lenyűgöző tudása mellett megkapó volt az akkurátus munkamódszere, amivel utánajárt minden évszámnak, eseménynek, hogy aztán pontosan idézhesse írásaiban, vagy akár csak alkalmi ismerősei számára tartott városvezetései során.
Egyik ilyen útjára magam is elkísérhettem. Történt, hogy egy magyarországi színésznő, Oroszlán Szonja érkezett Nagyszalontára és egy ismerősöm engem kért meg, hogy hozzam kapcsolatba a Tanár úrral, mert a művésznő szeretne többet megtudni a városunkról, Arany Jánosról, Zilahy Lajosról, Sinka Istvánról. Dánielisz Endre az első
telefonhívásra igent mondott és a megbeszélt időpontban már öltönyben, nyakkendősen, útra készen várt bennünket. Igen ám, de az Aradról gépkocsival érkező művésznő késett egy negyedórát, ami rosszul eshetett a tanár úrnak, hiszen minden percét beosztotta, nyugdíjasként is mindig volt teendője, és ezt szóvá is tette amikor becsengettünk hozzá, de a következő percben már a rá jellemző lelkesedéssel és ügyszeretettel kalauzolt el bennünket az Arany-portához, majd Zilahy és Sinka szülőházaihoz.
Közhely, hogy manapság a magyar – és a romániai magyar társadalom is – meglehetősen megosztott. Politikai, ideológiai érdekek mentén lobbannak fel olykor indulatos viták, gyűlölködésig fajuló ellentétek. Ebben a közegben Dánielisz Endrének is markáns véleménye volt, amelynek olykor kulturáltan, de határozottan hangot is adott. Az a tény, hogy szobrot kapott Nagyszalontán azt jelzi, hogy személyiségét, az általa létrehozott értékek felülemelték a hétköznapi vitákon. Jelentősége a város életében megkérdőjelezhetetlen. És ugyancsak ennek bizonysága, hogy szobrának leleplezésére nagyon sokan jöttek el világnézetre való tekintet nélkül. Dánielisz Endre hagyatéka minden szalontai közös értéke marad.